Leírás

Szerkesztői bevezető

Visszatekintés (részlet)

… A szüretelés előtti délutánt Frau Mewesnél töltöttem. A cég négy alapítója közül ő volt az utolsó, aki még élt. Ablakai a WALA kertjére néztek. Beszélt a kertről – arról, ahogy az év során változik a kert, a színek váltakozásáról, átmeneteiről –, aztán arról, hogy mi játszódik le egy hajnali szüretelésnél a természetben. Amikor napkelte előtt egy órával kimegy az ember, még sötét van, csönd. Aztán egyszer csak megszólal egy madár. Aztán még egy, és egyre több. Az ég kezd elválni a földtől, már nincs egészen sötét. Hűvös van, még nem jött fel a Nap. Aztán egyre világosabb lesz, ahogy följön a Nap, a pára lecsapódik, minden harmatos lesz. Aztán napkelte után egy órával már egészen nappal van. Ez alatt a két óra alatt átélheti az ember az éjszakából nappalba fordulás misztériumát, és ha foglalkozik ezzel az átfordulással, azokkal az erőkkel, melyek ezalatt hatékonyak, és ugyanígy az esti átmenettel is, akkor egyre inkább megérti, hogy miért pont ebben a kétszer két órában kell szüretelni vagy éppen megkeverni a kivonatokat. És kialakul egy érzéke, egy érzékszerve, mellyel az életet kezdi érzékelni. És más lesz, amit így elkészít, mintha semmit sem tudna erről a természeti folyamatról. Másnap reggel mentem én is szüretelni. Ott volt Herr B., aki a WALA növénybeszerzéseit intézi, és Frau H., az újonnan felvett termékmenedzser. (Korábban ilyen pozíció nem volt a WALA-nál.) Hangosan és szünet nélkül végigbeszélgették a két órát, miközben serényen tépdesték a leveleket. Egyszerűen lehetetlenné tették a többiek számára is, hogy bármit is észrevegyenek abból, ami a természetben történik. Szorongás fogott el: ha ilyen módon folytatódik a gyűjtés-feldolgozás, ha az azt végzők egyre kevesebbet vagy semmit nem tudnak és érzékelnek abból, amit csinálnak, ha az egész mechanikussá válik, akkor meddig marad meg a termékek minősége? Mikor válik módszerré, technológiai előírássá, amit be kell tartani akkor is, ha értelmetlen – amit esetleg racionalizálni is lehet majd, ha már senki nem ért belőle semmit…

(Kádas Ágnes, 1999. május 17.)