„Vírusőrület” − háttér és a megítélés alapjai

„Vírusőrület” − háttér és a megítélés alapjai

Könyvrecenzió, Dr. Gerald Brei, Zürich

Torsten Engelbrecht újságíró és Claus Köhnlein kieli belgyógyász immár 15 évvel ezelőtt adta ki a „Vírusőrület” című könyv[1] első kiadását, de ez 2020-ban időszerűbb, mint valaha.[i] Etienne de Harven, a torontói egyetem patológus professzor emeritusa az előszóban írja: „Ugyanis egyáltalán nem tapasztalunk vírusjárványokat − félelemkeltés-járványokat tapasztalunk. És mindkettő − a média és a gyógyszeripar − meghatározóan felelős e félelmek táplálásáért, ami viszont ismét fantasztikus nyereséget biztosít. A víruskutatás ezen területeiről származó tudományos hipotézisek gyakorlatilag soha nem alapulnak olyan tényeken, amelyeket kontrollvizsgálatok támasztanának alá, és amelyek végső soron bizonyíthatók lennének. Inkább az a helyzet, hogy a javasolt téziseket egyszerűen »konszenzus« útján hozzák létre, vagyis a tudomány e milliárdos játékának nagyhatalmú szereplői közötti megállapodással. Ez a konszenzus ezután villámgyorsan dogmává válik, amelyet mindenekelőtt a média által kvázi-vallásos jelleggel újra és újra terítenek, és végül örökkévalóvá tesznek.”

Dr. med. Joachim Mutter, higiéniai és környezetgyógyász szakorvos a Vírusőrületet korunk egyik legfontosabb felvilágosító könyvének tekinti, amely a több mint 150 éve érvényben lévő dogmák és tévedések meghaladásához vezethet. A könyv közérthető módon és tudományos adatokkal alátámasztva mutatja meg, hogy korunk járványai közül azok többsége, amelyeket a médiában horrorhírként adtak el (AIDS, madárinfluenza, BSE, hepatitis C), egyáltalán nem létezik vagy ártalmatlan. Éppen ellenkezőleg, a pánikkeltés és a vakcinákban található mérgező anyagok sok olyan betegséget okozhatnak vagy súlyosbíthatnak, amelyek az utóbbi időben jelentősen megszaporodtak (például allergiák, rák, autizmus, autoimmun-betegségek és az idegrendszer megbetegedései).

Sajnos a régi hibák Dr. Mutter által előrejelzett meghaladása még nem történt meg, amint azt a COVID-19-et körülvevő, világszerte sikeresen táplált hisztéria mutatja. Ennél is fontosabb lenne a Vírusőrületben leírt megismerési eredmények minél szélesebb körű terjesztése. Az alábbiakban néhány lényeges szempontot példaként kiragadva említünk, a könyv jellegzetes állításaira hivatkozva.

Az egydimenziós mikrobaelmélet

A XIX. század közepén egy paradigmaváltás történt az orvostudományban, egy elfordulás a betegségek kialakulásának komplex, holisztikus szemléletétől egy monokauzális és egydimenziós gondolkodásmód irányába. A természettudományok túláradó eufóriája során a specifikusság képzetét − vagyis hogy az egészen speciális kémiai vagy fizikai jelenségeknek egészen speciális okai vannak − egyszerűen átvitték az orvostudományba. Ennek az lett a következménye, hogy a modern ember a saját „felvilágosodása” alapján szilárdan hiszi, hogy bizonyos (specifikus) betegségek nagyon specifikus tényezőket feltételeznek, és ezért azokat nagyon speciális gyógyszerekkel vagy tablettákkal lehet sikeresen leküzdeni. Az új gondolkodásmódot döntően a mikrobiológia alakította ki, amelynek kialakulása a XIX. század végén kezdődött, és amely bizonyos (specifikus) mikroorganizmusokat (baktériumokat, gombákat, később vírusokat) a nagyon specifikus betegségek okaként nevezett meg, beleértve a tömeges betegségeket, mint például a kolerát vagy a tuberkulózist. Az úgynevezett mikrobaelmélet alapítói, Louis Pasteur (1822–1895) és Robert Koch (1843–1910) kutatók már életükben az orvostudomány Olümposzára emelkedtek.

Így a mikrobaelmélet sarokkövévé vált a modern orvosbiológia alapformulájának és a csodatabletták általa folytatott keresésének: egy betegség, egy ok, egy gyógyszer. Bármennyire lenyűgöző ez az egyszerű monokauzális képzet, annyira kevés köze van az emberi testben lezajló összetett eseményekhez. A betegségek messze túlnyomó többségének egynél több oka van, ezért az egy csodatabletta keresése a legtöbb esetben reménytelen vállalkozás marad. Ezenkívül csak egyszer kell tisztázni, hogy baktériumok, gombák és vírusok mindenütt jelen vannak (a levegőben, az ételeinkben, a nyálkahártyánkon) − és mégsem vagyunk folyamatosan betegek. Szintúgy nem mindenki betegszik meg, ha egy olyan betegség, amelyet általában fertőzőnek tekintenek, „kitör” − ez egyértelmű hivatkozás arra, hogy a mikrobák, bármennyire is lehetnek potenciálisan patogének, nem lehetnek a betegség egyedüli okai.

Nem véletlen, hogy Louis Pasteur halálos ágyán elismerte: „A mikroba semmi, a táptalaj a minden.”

A mikrobák, mint kényelmes bűnbakok

Az emberek rendkívül fogékonyak arra a gondolatra, hogy bizonyos kívülről támadó mikrobák okozzák még az olyan, igen súlyos betegségeket is, mint például a SARS (tüdőgyulladás) vagy a hepatitis C (májkárosodás). Egyrészt az emberek előszeretettel hajlanak az egyszerű megoldási koncepciókra, másrészt az olyan, ellenségképben való gondolkodásra, mely lehetővé teszi, hogy egyszerűen megszabaduljunk a betegségeinkért való saját felelősség vállalásától azáltal, hogy egy mikrobára toljuk át azt. De ezzel a túlzott leegyszerűsítéssel szemlélve a sejtek és molekulák „láthatatlan” mikrovilágainak eseményei minden, csak nem a valóság.

Az élővilág sokkal bonyolultabb annál, mint amit az orvostudomány és a média túl gyakran el akar hitetni velünk róla. Gondoljunk csak arra, hogy a biológia, az élet tudománya még a saját kutatási tárgyát sem tudja meghatározni, és nem létezik „az élet tudományos definíciója” (Erwin Chargaff, biokémikus). Valójában a legpontosabb kutatásokat halott sejteken és szöveteken végzik. Ez egy olyan jelenség, amely különösen „virulens” a baktériumok és a vírusok kutatása során − óriási probléma, mivel a mindenféle és gyakran nagyon reakcióképes vegyi anyagokkal traktált szövetmintákon végzett laboratóriumi kísérletekből végül alig vagy egyáltalán nem lehet következtetéseket levonni a valóságra vonatkozóan.

A baktériumok élhetnek emberek nélkül, de emberek nem baktériumok nélkül. Néhány órával a születés után egy újszülött összes nyálkahártyájára baktériumok telepednek, amelyek fontos védelmi funkciókat látnak el. Ezek nélkül a milliárdos baktérium-kolóniák nélkül a kisgyermek − éppúgy, mint a felnőttek − nem tudna életben maradni. Csak az emberi emésztőrendszerben a kutatók körülbelül 100 billió mikroorganizmust találtak, amelyek együttesen akár az egy kilónyi súlyt is elérhetik.

Mindenekelőtt ott van a központi kérdés, hogy például tulajdonképpen mi okoz egy tüdőgyulladást, mert azzal még semmit sem válaszoltak meg, hogy a mikrobákat halálos ellenségekké nyilvánítják és kitekerik a nyakukat. Ha alaposan megvizsgáljuk a betegség stádiumait, különösen gyulladásos folyamatok esetén, akkor a betegség kezdetén a szervezet valamilyen károsodása áll − és csak azt követően kezdődik meg a baktérium-aktivitás. Ha túlhűtés (hipotermia) révén megrongáljuk a légúti nyálkahártyáinkat, akkor törvényszerű, hogy azok a baktériumok lépnek síkra, amelyek a súlyosságtól, a hipotermia időtartamától és az érintett személy állapotától függően lebontják a megtámadott sejteket, és kiválasztódáshoz, huruthoz vezetnek. Ez megmagyarázná azt is, amit az uralkodó orvostechnikai modell nem képes megragadni: miért áll mindig olyan sok mikroorganizmus rendelkezésre (ideértve azokat is, amelyek „tűzveszélyesek”, mint például a tuberkulózis-bacillus, streptococcus vagy staphylococcus) anélkül, hogy felismerhető károkat okozna. Mivel csak akkor válnak ártalmasakká, ha elegendő mennyiségű táplálékuk van, például toxinok, anyagcsere-végtermékek, helytelenül emésztett ételek és még sok minden más.

A vírusok: halálos miniszörnyek?

A mikroorganizmusok és azok patológiás folyamatokban betöltött szerepének torz felfogása szintén meghatározta a vírusokkal szembeni hozzáállást. A hivatalos változat szerint ezek csak 20–450 nanométernyiek (milliárdod méter), és ennélfogva sokkal kisebbek, mint a baktériumok és a gombák − olyan apróak, hogy csak elektronmikroszkóppal láthatóak (amit először 1931-ben építettek). Pasteur hívei már a XIX. században használták a „vírus” kifejezést, de ez csak annak a ténynek köszönhető, hogy a latin kifejezést ’méreg’ értelemben használták olyan szerves struktúrák leírására, amelyeket nem lehetett baktériumként azonosítani. Az ellenségkép mintája működött: ha nem található baktérium, akkor egy másik kórokozónak kell felelősnek lennie a betegségért. Goethe Mephistója volt a szó keresztapja: „mert hol a fogalom hiányos, idején lelhetsz kellő szót oda.”[2]

Az intézményesült víruskutatás és orvostudomány ma abból indul ki, hogy a vírusok esetében patogén, „fertőző” csírákról van szó, amelyek parazita módon aktívan terjednek és szaporodnak a sejtekben, végül megtámadják és néha megölik a sejteket. Erre azonban nincs tudományos bizonyíték. Ezért mindenekelőtt − logikus módon − bizonyítani kell az úgynevezett „gyilkos vírusok” létezését. És a problémák már itt kezdődnek. Mivel soha nem vettek vért betegtől (mint következetes és tiszta bizonyítékot), és nem különítettek el közvetlenül ebből a vérből egyet sem az említett vírusokból teljes genetikai anyaggal (= genom) és a vírusburokkal együtt tisztított formában és végül elektronmikroszkópos felvétellel: sem a H5N1 (madárinfluenza), sem az úgynevezett hepatitis-C-vírus, sem a HIV, sem pedig sok más részecske esetében, amelyeket hivatalosan vírusnak hívnak, és amelyeket agresszív vadállatokként ábrázolnak. 2005-ben a két szerző levelet írt a németországi Robert Koch Intézethez, és tanulmányokat kért annak tökéletes bizonyítására, hogy az említett vírusokat kimutatták és azok kórokozók. Sajnos, többszörös kérés ellenére, nem kaptak egyetlen tanulmányt sem.

A közvetett bizonyítási módszerek megkérdőjelezhetősége

De miből következik az, amit állandóan feltételeznek, hogy ez vagy az a vírus létezik és fertőzés révén betegséget okozhat? Ennek az a magyarázata, hogy a hivatalos vírustudomány már régóta elhagyta a közvetlen természetmegfigyelés útját és ehelyett úgynevezett közvetett „bizonyítási eljárásokat” alkalmaz, mint például az antitest- és PCR-teszteket. Ezek a módszerek azonban olyan eredményekhez vezetnek, amelyeket önmagukban véve megalapozottan lehet kevésnek vagy akár egyáltalán nem meggyőzőnek tekinteni. Így az antitest-tesztek csak antitesteket mutatnak ki − nem azt a vírust, amelyre az antitestek reagálnak. Ez azt jelenti, hogy mindaddig, amíg a vírust, illetve a sejtrészecskét (antigént) nem határozták meg pontosan, senki sem tudja megmondani, hogy ezek az antitest-tesztek mire reagálnak. Ezek „nem specifikusak”.

Nincs ez másként a PCR-rel (polimeráz-láncreakció) sem, amelyet genetikai szekvenciák, azaz kis genetikai szeletkék kimutatására használnak, majd milliószor megsokszorozzák azokat. Még a PCR-nek is abban áll a jelentősége, hogy jelzi a szervezet egyfajta immunválaszát, vagy semlegesebb módon fogalmazva: valamilyen típusú zavart vagy aktivitást a sejtek szintjén. Azonban egy olyan vírust, amelynek jellemzőit korábban nem határozták meg, a PCR sem tud kimutatni, éppen azért, mert a pontos vírusmeghatározást nem hajtották végre. Ide tartozik az is, hogy ezek a rövid darabkák, amelyeket a PCR segítségével tettek megtalálhatóvá, genetikai értelemben nem teljesek, és még a gén meghatározásának sem felelnek meg. Ennek ellenére azt feltételezik, hogy azok egy adott vírus teljes genetikai anyagát „összebarkácsolt formában” leképezik. Mégse prezentál senki egy olyan munkát, amely elektronmikroszkópos képeket mutatna e „replikált” vírusról.

De még ha abból is indulunk ki, hogy a laboratóriumban megtalálhatóvá tett részecskék (antigének és géndarabkák) az említett vírusokkal azonosak, akkor ezzel még semmi esetre sem bizonyított, hogy a vírusok az okai a szóban forgó betegségnek (ha a páciensek egyáltalán betegek, ami igen gyakran nem így van). Felmerül a kérdés: még ha feltételezzük is, hogy egy vírus sejteket pusztít el egy kémcsőben (in vitro), ez vezethet-e önmagában ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy ez a tapasztalat átvihető az élő szervezetben (in vivo) zajló eseményekre? Sok érv szól ez ellen.

Mert a vírusoknak nevezett részecskék olyan sejtkultúrákból származnak (in vitro), amelyek részecskéi genetikailag is degenerálódhatnak, többek között azért, mert kémiai adalékanyagokkal, például növekedési faktorokkal vagy erősen oxidáló szubsztanciákkal „bombázták” őket. Az orvosi Nobel-díjas Sir Macfarlane Burnet (Genes, Dreams and Realities című könyvében, 1971) nézetei szerint az orvostudomány modern laboratóriumi kutatásai alig bírnak közvetlen jelentőséggel a betegségek megelőzésében vagy az orvosi ellátás javításában. De a hivatalos orvostudomány kerüli ezt a témát, mint ördög a szenteltvizet. Ehelyett megpróbálják kimutatni a részecskék patogenitását olyan kísérletekkel, amelyek aligha lehetnek homályosabbak, például úgy, hogy a teszt-szubsztrátot közvetlenül kísérleti állatok agyába injektálják, bár ez nem életszerű, és nem állít semmit a betegséget okozó hatásokról.

Ebből kiindulva van alapja annak a vélekedésnek, hogy a vírus − vagy az, amit vírusnak neveznek − pusztán tünet, vagyis egy betegség eredménye. A hagyományos orvostudomány ragaszkodik Pasteur és Koch ellenségképet kreáló gondolkodási sablonjához, és egyszerűen elmulasztotta figyelemmel kísérni azt az elgondolást, hogy a testsejtek maguk is elkezdhetnek vírust termelni, például stresszhatásokra reagálva (kulcsszó: „endogén”, azaz a testsejtekben képződő részecskék). Ennek alapjaként elgondolható az oxidatív stressz, amelyet toxikus drogok vagy immunszuppresszív gyógyszerek, például antibiotikumok és vírusellenes szerek váltanak ki.

Az első mikrobavadászok, mint tudományos csalók
Szimptomatikus az egész vírusőrületre nézve, hogy a két kutató, Pasteur és Koch tudományos csalók voltak. A The Lancet szaklap 2004-ben azt írta, hogy Pasteur dicsőséges kutató volt, aki téves feltevésekből indult ki és „az egész világot megvezette két legfontosabb kísérletével”. A mikrobákkal szemben viseltetett egyenesen fanatikus gyűlöletében Pasteur valójában egy őrült egyenlőségtételből indult ki: az az egészséges (szövet), ami steril (csíramentes). Ez a feltételezés hamis, és állatkísérletek útján már régen megcáfolták, melyek során a csíramentesen tartott állatok néhány nappal a születés után mind meghaltak.

Ezen túlmenően közismert nevén „Tricky Louis” szándékosan hazudott azon oltási kísérleteiről, amelyek okán a kutatóistenek Olümposzára emelkedett. Ezt azonban csak 1995-ben tette közzé Gerald Geison, a Princetoni Egyetem orvostörténésze, mert Pasteur szigorúan titokban tartotta munkafeljegyzéseit, és úgy rendelkezett családjának, hogy a könyveknek halála után is mindenki elől elzárva kell maradniuk. A modern orvostudomány második fénylő alakja, Robert Koch német orvos valójában egy üzleti gondolkodású csaló volt. A „túlméretes egóval” rendelkező mikrobavadász 1890-ben egy berlini kongresszuson bejelentette, hogy csodás gyógymódot fejlesztett ki a tuberkulózis ellen. A világ nyilvánosságának reakciója kezdetben lenyűgöző volt, de nem sokkal ezután jött a nagy koppanás, amint a hirdetett Tuberkulin katasztrofális kudarcot vallott, és egyik hullaszállító követte a másikat a tüdőgyógyászati intézetek előtt. Az igazi Jakob nevű szatirikus lap így gúnyolódott: „Koch professzor úr! Mutathatna már egy gyógyszert a csalásmánia-bacillusok ellen! Pasteur mintájára kezdetben Koch is szigorúan titokban tartotta a feltételezett csodaszerek összetételét.

A tudomány az őszinteségből és annak a lehetőségéből él, hogy más kutatók ellenőrizhetik a tett kijelentéseket. A Nature magazin 2005-ös, tudósok körében végzett körkérdésében a kutatók egyharmada elismerte, hogy nem riad vissza a csalástól, és bizonyos adatokat, melyek nem feleltek meg nekik, egyszerűen csak félretoltak. Gyakorlatilag senki sem vette a fáradságot a kutató kollégák által bemutatott adatok és eredmények valódiságának ellenőrzéséhez. Az ilyen minőség-ellenőrzéseket idő- és pénzpazarlásnak tekintik és ezért nem finanszírozzák. Ehelyett az újdonságok hajszolására és arra koncentrálnak, ami ezáltal magas profitot ígér. Az úgynevezett Peer-Review-rendszer, amely szerint más szakértők anonim módon értékelik a kutatási projektek javaslatait és tervezett szakcikkeket, minőségbiztosításként csak fügefalevél. Richard Smith, aki hosszú évek óta a British Medical Journal vezetője, a következőket írja erről: „A Peer-Review-val könnyű visszaélni, hatástalan a durva hibák feltárásában és szinte haszontalan a csalások felfedésében.

Az AIDS mint multimilliárd-dolláros biznisz

1976-ban érkezett meg a sertéspestis-katasztrófa az Egyesült Államokba. Egy újonc katona összeesett menetelés közben, és járványszakértők azt feltételezték, hogy sertéspestis-vírust izoláltak a tüdejéből. Az egészségügyi establishment és különösen a CDC[3] parancsára Gerald Ford amerikai elnök sürgette valamennyi amerikait, hogy oltassák be magukat a küszöbön álló halálos sertéspestis-járvány miatt. Akkoriban az 1918-as pandémiával („spanyolnáthával”) példálóztak, mint horror-forgatókönyvvel.  Körülbelül 50 millió amerikai állampolgár pánikba esett, és beinjekcióztatott magának egy anyagot, amelyet sietve dobtak piacra − és amely bizonyos esetekben, a jóhiszemű emberek 20–40%-ánál erős mellékhatásokat váltott ki, beleértve bénulást és haláleseteket. Ez milliárdos kártérítési követeléseket okozott, és a CDC vezérigazgatójának, David Spencernek az állásába került. Az ügy keserű iróniája, hogy sertéspestisről egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritka esetekben tudósítottak. Annak érdekében, hogy rehabilitálhassák magukat és igazolhassák létezésüket, a CDC-nek új „ellenségre” volt szüksége, ideális esetben egy mikrobára, mivel a „fertőző betegségek” témája a XX. században a leghatékonyabbnak bizonyult, ha arról volt szó, hogy elnyerjék a közvélemény figyelmét és az államról kutatási célú pénzeket gomboljanak le. A HIV-AIDS tézis mentőövként szolgált az amerikai járványügyi hatóságok számára. „Így esett, hogy a ’80-as évek elején a National Cancer Institut összes régi vírusvadászai (hosszú ideje azt az elméletet képviselték, hogy a rákot vírusok okozzák) egyszerűen csak kicserélték az ajtójukon a névtáblát és gyorsan AIDS-kutatókká váltak − és indulásként egyszer csak egy egymilliárd dolláros ajándékot kaptak Ronald Reagan amerikai elnöktől” − számol be a kémiai Nobel-díjas Kary Mullis.

Bárki, aki tanúja volt a ’80-as éveknek, még jól emlékszik arra, hogyan terjedt az AIDS-pánik. A HIV-et azonban, amely állítólag egy különleges retrovírus, tiszta formában soha nem mutatták ki. Ahogy az egészségügyi establishment képviselői elismerik, nincs tudományos bizonyíték arra, hogy a HIV okozná az AIDS-et. Az alkalmazott különféle vizsgálati módszerek nem meggyőzőek. Ellenben rengeteg bizonyíték van arra, hogy az AIDS, amely tucatnyi régóta ismert betegség konglomerátuma, döntően magyarázható mérgező (toxikus) drogok és gyógyszerek (antivirálisok, antibiotikumok stb.) szedésével és alultápláltsággal. Ezzel a magyarázattal nem lehet pénzt keresni. Ezzel szemben többmilliárdos profit nyerhető vírushipotézisekkel, azaz oltások, PCR- és antitest-tesztek, valamint antivirális gyógyszerek eladásával. Ennek megfelelően mindent megtesznek annak érdekében, hogy mindig új vírusokat kereszteljenek el és tegyenek felelőssé régóta ismert betegségekért.

Az 1918-as világjárványról

Különösen tanulságosak az 1918-as „spanyolnáthával” kapcsolatos érvelések. Hogy a rejtélyes tömegbetegséget jobban felbecsüljék, 1918 novemberében Bostonban egy megfertőzési kísérletet hajtottak végre önkéntes, egészséges tengerészekkel, akiket szolgálati vétség miatt bebörtönöztek, és akiknek cserébe megígérték, hogy kegyelmet kapnak. De azon folyamatok szimulálására tett minden erőfeszítés ellenére, amelyek általában akkor fordulnak elő, amikor az ember influenzával fertőződik (például tíz különböző beteg kilélegzett levegőjét belélegzik, amíg azok percekig az arcukba köhögnek), egyetlen egészséges ember sem betegedett meg.

Egy hasonló kísérlet San Franciscóban ugyanezt a negatív eredményt hozta. Egy betekintés a történelemkönyvekbe és a statisztikákba azt mutatja, hogy járványok mindig akkor fordultak elő, amikor az emberek immunrendszere meggyengült, mivel az étel és a tiszta ivóvíz nagymértékű hiánya állt be, csakúgy, mint az 1918-as világjárvány idején.

Számos forrás beszámol arról is, hogy a tömeges oltások jelentősen hozzájárultak a világjárványhoz. Az amerikai szerző, Eleanora McBean, aki személyesen átélte ezt az időszakot, többek között a következőkről tudósít: „Gyakorlatilag az egész lakosságot toxikus oltóanyag-szérummal és ezáltal több mint egy tucatnyi betegséggel oltották be [beleértve a tífuszt, diftériát, tüdőgyulladást, himlőt, poliot[4]]. Amikor mindezek az orvosok által előidézett betegségek kitörtek, az egyszerűen tragikus volt. Ez a világjárvány két évig elhúzódott. És úgy tartották életben, hogy további mérgező gyógyszereket adtak be az orvosok, hogy megpróbálják a tüneteket elnyomni. Amennyire ki tudtam deríteni, csak az oltottakat érintette az influenza (t.i. a spanyolnátha). Azok, akik megtagadták az oltást, megmenekültek az influenzától. (…) Míg a hivatásos orvosok praxisában vagy kórházaiban az influenzapáciensek 33%-a meghalt, addig azok a célirányos kórházak (…), amelyek nem alkalmaztak semmilyen gyógyszert, hanem vízkezelésekkel, fürdőkkel, beöntésekkel, böjttel és más egyszerű gyógymódokkal dolgoztak, majdnem 100%-os gyógyulási arányt értek el.”

A nagy sertésinfluenza-svindli

Néhány fontos tény a sertésinfluenzáról, 2009 nyaráról:

Még a hivatalos források szerint is az úgynevezett sertésinfluenza éppoly ártalmatlan, mint egy átlagos vírusos influenza, amint azt minden évben tapasztaljuk. A diagnózis kizárólag laboratóriumi vizsgálatokon alapul, amelyek nem vírusokat mutatnak ki, hanem bizonyos fehérje- és génmolekulákat, amelyek minden emberben tömegesen jelen vannak. Hogy ezek a molekulák a patogén vírusokhoz tartoznának, ez csak az USA járványügyi hatóságának, a CDC-nek − nem bizonyított − feltételezése.  Ahol sokat tesztelsz, ott sokat is fogsz találni. A virológusok úgy viselkednek, mint valami főpapok, akik egy képzett démon elleni hadjáratot vezetnek és a tudatlan embereknek pazar díjazásért (adódollár-milliárdokért) Tamiflu és oltások formájában hatástalan bűnbocsánati leveleket (búcsúcédulákat) árusítanak.

Azokat a kutatási eredményeket, amelyek nem szolgálják a víruspánik gerjesztését, alapvetően ignorálják, mert ez veszélyeztetheti a karriert, a kutatási pénzeket és Nobel-díjakat − és természetesen adományozóik szinte hihetetlen eladásait. Az (állítólagos) pandémiák még jövedelmezőbbek, mint a háborúk. A világméretű pandémiás pánikkeltés tényleges haszonélvezői (azaz a gyógyszergyártó konszernek) meghatározó befolyással bírnak a világméretekben hangadó amerikai egészségügyi hatóságokra. A vírusellenes gyógyszerek, oltások és labortesztek gyártói további több tízmilliárd eurós értékesítésre számítanak világszerte. Az új oltások engedélyezési tanulmányait a kezdetektől úgy tervezték meg, hogy azok nem tesznek lehetővé semmilyen állítást a tényleges védőhatásról. A német regisztrációs hatóság, a Paul Ehrlich Intézet a gyártók külsős marketing kirendeltségeként viselkedik.

Engelbrecht és Köhnlein szerint nehéz elhinni, de évtizedek óta az egyik vírus-ászt a másik után hajtották át a világfalun − a HIV / AIDS-től a hepatitis C-n és a SARS-on át a madárinfluenzáig (H5N1) −, és a világközösséget[5] a vírusvadászok újra és újra lépre csalják. 2009-ben az úgynevezett sertésinfluenza-vírust az emberiséget fenyegető szörnnyé pumpálták fel − és a nyilvános diskurzust diktáló mainstream média ismét nagyjában-egészében csak azt mondta fel, amit a korrumpált egészségügyi hatóságok nekik előre kiadtak. Márpedig a sertésinfluenza témájánál is a bizonyítékokkal nagyon gyengén álltak. Konkrét bizonyíték a vírusról, amely a betegséget állítólag kiváltotta, nem volt.

Következtetések

Aki szilárd alapot szeretne kapni a koronavírus körüli világszerte példátlan hisztéria megítéléséhez, annak ehhez a könyvhöz kell nyúlnia. Épp most jelent meg a 2020-as, 7., bővített kiadása, még az orvoslásban laikusok számára is jól érthetően megírva, feltétlenül érdemes elolvasni. Claus Köhnlein társszerző interjúkban többször is szakszerűen és kritikusan foglalt állást a koronapánikkal kapcsolatban.[ii] Ezen recenzió keretein belül még Rudolf Steiner (az antropozófus orvoslás megalapítója) tanácsai mentén sem lehetséges a járványok hátterébe belemenni. Dr. med. Christian Büttner néhányat ezek közül forrásmegjelölésekkel a Haus am Stalten magánklinika honlapján a korona-pandémiára vonatkozó gondolatai közt összegyűjtött.[iii]

Mindenesetre a „Virus-Wahn” könyv lenyűgözően igazolja, hogy Rudolf Steiner többször helyesen mutatott rá arra, hogy a mikrobák nem a betegségek okai, hanem azok kísérőjelenségei.

Végső kicsengésként álljon itt egy idézet a híres feltalálótól, Thomas Alva Edisontól (1847–1931), akinek figyelemre méltó kijelentését a Vírusőrület c. könyv egyik fejezete elején idézi: „A jövő orvosa nem gyógyszert fog adni, hanem felébreszti betegei érdeklődését arra, hogy gondosan vigyázzanak a testükre és étrendjükre, és alkossanak gondolatokat a betegségek okairól és megelőzéséről.”

Megjelent Thomas Heck Rundbrief-jében, 2020 április

[1] Virus-Wahn

[2] A tragédia első része/DOLGOZÓSZOBA/Egy diák belép (ford: Jékely Zoltán)

[3] Centers for Disease Control and Prevention, Betegségellenőrzési és Megelőzési Központ

[4] gyermekbénulás

[5] értsd: az emberiség – ford. megj.

[i] Torsten Engelbrecht / Claus Köhnlein: Vírusőrület. Sertésinfluenza, madárinfluenza, SARS, BSE, hepatitis C, AIDS, polio (gyermekbénulás). Hogyan találja ki az egészségipar folyamatosan a járványokat és hogyan csinál a társadalom rovására milliárdos nyereséget, 5. bővített kiadás, Lahnstein 2009 (a 2020-as 7. kiadás várhatóan 2020 májusában jelent meg).

[ii] v.ö. például: https://www.youtube.com/watch?v=TVHZ1bLceRw (2020 március 6.) vagy  https://www.youtube.com/watch?v=0F77KgGCWTA (2020 március 20.)

[iii] https://stalten.de/wp-content/uploads/2020/03/Gedanken-zum-Auftreten-der-Pandemie-mit-dem-Coronavirus.pdf

MENU