Számonkérés

Kedves Waldorf-tanárok, munkatársak, szülők!

   Azt hallottam ma a rádióban, ahol a hírkazalban napok óta fő helyen van az oktatás, hogy a digitális távoktatás remekül megoldható és rohamléptekkel fejlődik, de a legnehezebb kérdés, amivel szembetalálkoztak a szakemberek, az a számonkérés módja.

   A helyzet, amibe keveredtünk, világosan megmutatja, milyen a jó számonkérés. Amikor a tanárok vasárnap vagy hétfőn azon kínlódtak, hogy hogyan taníthatnak digitálisan, egy dolgot kért számon az élet: felismerték-e és kimondták-e, hogy a digitális tanítás maga az inkarnálódott oktatásvégrehajtás. Ha kimondták, akkor sikeres volt a számonkérés, és megszabadulhattak a kollégák a félelmeiktől, melyek akár a józan eszüket is elvehették volna ebben az élet szülte vizsgahelyzetben. Addig, amíg gondolatban bele tud menni valaki ténylegesen a kérdésbe, hogy hogyan oldjon meg egy waldorfos tanítási feladatot távoktatásban, elektronikusan, virtuálisan, addig egy életszerűtlen feladat elé állította magát. Olyan egyenletet akart megoldani, melynek nincs megoldása.

   A Waldorf-pedagógia lényege az életszerű gondolatok mentén való nevelés. A gondolathoz ember kell, az életszerűség a tanításban emberek közt képzelhető csak el. A helyzet az, hogy az iskolákat be kellett zárni. Az élet azt hozta, hogy intézményesítetten nem taníthatunk. A helyzet az, hogy a gyerekek és fiatalok más felnőttek közt töltik a napjaikat. A helyzet az, hogy a gyerekek mellett élő, tevékenykedő és gondolkodó felnőttek élete, tevékenysége és gondolatai nevelik és tanítják őket ebben a helyzetben.

   Akiben az a gondolat él, hogy kimarad, elmarad, lemarad a tanulásban a gyermek, az gondoljon arra, milyen erők élnek magában a növekvő emberi lényben, melyek egyértelművé teszi: a gyerek megnő magától is. Az gondoljon arra, hogy a tanító által elmondott, átadott ismeret milyen kis százalékban játszik szerepet a tanításban ahhoz képest, amit a felnőtt jelenléte, jelleme, az adott élethelyzetben mutatott viselkedése és szavai adnak néki. Ebben a helyzetben most nincsenek jelen a tanárok, pótolni ott és annak kell, aki jelen van. Ám életszerűtlen az is, ha a szülő tanár akar lenni, ha nem az. Az egészséges élethez, a derűs életvezetéshez és a világos gondolkodáshoz segítő mondatok mindenki számára adottak a Waldorf-pedagógia alapvetéseiben (melyet mindenki valamelyest megismert, és most alkalma van bőven elmélyíteni), valamint az antropozófiában (melyhez szintén óriási lehetőséget nyújt most ez az egyszerre besűrűsödött és kitágult idő). Ebből merítve és cselekedve, saját iniciatívából, mindenki gyermeke legjobb és legalkalmasabb tanárává válik jelen helyzetben.

   Aki a kimaradt nagyszerű élményeket, életadó elemeket akarja átalakult formában kitrükközni a helyzetből (napi mese, bizonyítványvers, kötelező olvasmány, teljesített gyakorlat), az képzeljen el egy zenekart, ahol egy szonáta teljes partitúrájából az egyedül ott ülő hegedű szólamát hallanánk, egyetlen hegedűs játékában. A hegedűszó szép így is, de a helyzet körülötte teljes értelmetlenné teszi. Abban kell bízni, hogy az átmeneti idő elénk fog tárni olyan lehetőségeket, ahol teljesen más helyzetben, de átélhetőségében hasonlóan tápláló élményekre nyílik alkalom átélni, gyereknek és felnőttnek egyaránt.

   Akinek az állami előírások, a tanterv, a tanrend, a tanárok fizetésének jogalapja, a szabályok és törvények, az óraszámok, a tanulói teljesítmények, dolgozatok és zárómunkák elmaradása avagy betartási kényszere okoz félelmet, az előtt valóban komoly feladat áll: felismerni, amit esetleg eddig nem ismert fel. Felismerni az államilag előírt tanügyigazgatási, tartalmi és szervezeti meghatározottságok élettelen, életszerűtlen és romboló voltát! Vagyis felismerni a szabad, önigazgató szellemi élet egyedüli életszerűségét! Jelen helyzetben akkor az iskolák maguk dönthettek volna működésükről avagy bezárásukról, avagy azok időzítéséről, folyamatáról; nem azon kellene gondolkodniuk, hogy mit írjanak a naplóba és hogyan csináljanak ritmikust részt videón avagy Parsifal-epochát ímélben, hanem alaposan átbeszélhették volna és még mindig beszélnének arról (mert mernének találkozni), hogy mi ez a helyzet történelmileg, mire nyújt lehetőséget, milyen szellemi háttere van, és milyen tettekkel kell a jövő felé nyúlni a felnőtteknek, hogy orvosolják  a helyzetet. Jelen helyzetben nem merülhetnének fel olyan gondolatok, hogy kap-e a tanár fizetést, ha nem tanít, vagy félfizetést, mert nem tart annyi órát virtuálisan és nem ügyel és nem konferenciázik, mint máskor – mert világos lenne, hogy épp az óraszámosdi, a munkáért kapott fizetés, a teljesítményalapú bérezés embertelen és élettelen eszméje szülte és szüli többek között a múlt század és jelen századunk egyre mélyebb és katasztrofálisabb szociális, gazdasági és háborús kríziseit! Hasonlóképp nem keletkezne a tanárokban félelem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, ha (az amúgy tényleg kényszerű) szülői befizetések elmaradván két hónap múlva megélhetés nélkül maradnak, mivel elmaradt ’szolgáltatás’ okán nem fizetnek hozzájárulást a szülők – mert mindenki előtt világos lenne, hogy nem a tanításért avagy x mennyiségű óráért fizetnek, hanem hogy létezzen az iskola és legyen benne olyan tanár, aki életfeladatává tette vagy teszi annak működtetését!

    Egy ilyen helyzetben azon dolgozni állami alkalmazottak tucatjainak, hogy törvényeket és utasításokat fabrikáljanak a nem működő iskolák működtetéséhez, vagyis azon ügyeskedni, hogy az állam által kreált törvényeknek hogyan feleltessék meg az amúgy nem működtetett és a jelen helyzetben nyilvánvalóan törvényesen nem működtethető iskolákat, nemcsak hogy badarság, abszurd színjáték és kényszeres szociális neurózis, de kimondottan romboló megerőszakolása az életnek. Mindez pedig nem történhetne meg, ha nem lenne összekötve az oktatás a finanszírozással, és a finanszírozás nem tenné áruvá a tanári munkát. A közpénzneurózis a szabad oktatás félelmet és hazugságot szülő gátja. Az életszerű gondolkodás tagoltan tud a szociális működésre tekinteni, emiatt mind működtetésben, mind gazdaságilag hatékony és józan lehetne az önigazgatás révén.

   A helyzet súlyos. A helyzet súlyosbodik. Süllyedőben lévő hajón görcsösen kapaszkodni a korlátba megkérdőjelezhető értelmű tevékenység.

   A gyerekek átélnek, velünk együtt, egy krízist. Átélik velünk együtt, hogy átgondolunk sok életalapvetést: szociális elszigetelődést, súlyos létbizonytalanságokat, félelmet és bátorságot, egészséget és betegséget, szétesett életkereteket és életerőből, bátorságból forrásozó cselekedeteket. De átélhetik-e, avagy a fiatalok megkérdezhetik-e mellettünk és tőlünk, hogy rájöttetek, ti felnőttek: mi vezetett ide? Értjük-e, érdekel-e, sejtjük-e, megkérdezzük-e mi magunktól vagy bárkitől, hogy honnan ered a ránk szabadult iszonyat? Ha olyan kérdéssel, hogy hogyan lehet mezőgazdasági gyakorlatot tartani távoktatásban, bárki egy hivatalhoz fordul, legyen az állami vagy Waldorf, egyre megy, addig nincs valódi kérdésünk a világról! Addig nem vagyunk megfelelő környezet egy felnövekvő ember mellett.

   És akkor semmiféle: sem digitális, sem szóbeli számonkérésre nem vagyunk felhatalmazva a diákok mellett, mert csakis ők kérhetnek minket számon. Aki úgy tartja, hogy a digitális oktatással hozzá tud bárkit is segíteni, hogy felnővén a világ szociális életében anyanyelvi készségként hordozza a szellemi szabadság adományát, átlássa a gazdaság, a jog összefonódásának halálos tüneteit, a világtörténelem jelenlegi alakító erőinek szellemi hátterét és kegyetlen emberi manipulációit, az tartson órákat így. Mert rajtunk ebben a pillanatban kéretik számon korunk gyermekei által, hogy hányszor és hányan megmondták, hogy bekövetkezik a katasztrófa, és ti nem figyeltetek? Nem készültetek, tanárok? Világméretű számonkérés, afféle okkult távoktatás alanyai vagyunk.

   Aki pedig ebben a helyzetben még mindig attól fél, hogy egy ilyen levél miatt kiesünk az állam piksziséből, mert nyíltan kimondjuk: Waldorf-iskolában nem tanítunk se távoktatva, se táwoktatva, bármilyen fájó, bármennyire is segíteni szeretnénk a gyerekeknek, de éppen az ő érdekükben, épp az embertani és világismeretünk igaz szellemében, azt kérem: félelmét irányítsa, segítő aggódássá átformálva, bajba került családokra, egzisztenciális félelmekkel küzdő, munkájukat elvesztő szülőtársakra, anyagi létalapjukban megrendülő iskolákra, megoldatlan élethelyzetekbe kerülő gyermekekre. Már most bőven van hová gondolnunk.

   Amit emellett nem feledhetünk: mindeközben hatalmas szabad erők keletkeztek és keletkeznek. A széteső, elkorhadt rendszer romjai közt szellemileg bőséges munícióval felvértezett tanárok, óvónők, szülők, valamint sok, túlzott és értelmetlen kötöttségek alól felszabadult fiatal ember ereje áll készen ténylegesen új szociális formákat létrehozni. Hazugságtól megszabadított, zavarosságtól megtisztított gondolatok segítsenek mindnyájunkat szabad iskoláink éltetésében.

Szombathely, 2020. március 17.

G.Ekler Ágnes