Rudolf Steiner CREDO – AZ EGYSÉG ÉS A MINDENSÉG

Az eszmék világa minden lét kútfeje és princípiuma. Benne végtelen harmónia és boldog nyugalom van. Az a lét, amelyet az eszmevilág nem világít be fényével, halott, nem létező, nem tartozik a világegész életéhez. Csak az jelent valamit a világegyetem teremtésében, aminek ittléte az eszméből következik. Az idea az, ami önmagában világos, önmagában megálló és elegendő szellem önmagának. A szellemnek magában az egyes emberben kell lennie, különben az egyén lehullik, mint száraz levél a fáról és léte hiábavaló volt. De az ember egyedként érzi és ismeri meg magát, amikor teljes tudatra ébred. Ekkor azonban gyökeret ver benne az eszme utáni vágy. Ez a vágy arra ösztönzi, hogy legyőzze egyediségét és hagyja a szellemet életre kelni magában, hogy szellem szerinti legyen. Mindazt, ami önző, ami az embert ilyen meghatározott, egyedi lénnyé teszi, föl kell emelnie magában, le kell hántania magáról, mert ez az, ami elsötétíti a szellem fényét. Csak ez az önző személyiség akarja mindazt, ami az érzékiség, az ösztönök, a vágyak és a szenvedélyek által keletkezik. Ezért ezt az önző akaratot meg kell az embernek szüntetnie magában. Ahelyett, amit mint egyed akar, azt kell akarnia, amit a szellem, az eszme akar őbenne. Hagyd, hogy eltűnjön “egyéniséged”, és kövesd az eszme szavát, mert egyedül az isteni benned! Amit az ember, mint egyed akar, értéktelen dolog a világegész peremén, eltűnő pont az idő áramában. Amit ‘szellemben’ akar, az van a középpontban, s ekkor éled fel bennünk a világegyetem központi fénye. Ez az akarat-fény nincs az időnek alárendelve. Ha az ember úgy cselekszik, mint egyén, akkor kirekeszti magát a világműködés zárt láncolatából – elkülönül. Ha ‘szellemben’ cselekszik, akkor beleéli magát az egész világműködésbe. Minden önösség megszüntetése: ez a magasabbrendű élet alapja. Aki az önzést megszünteti, az örök életet él. Olyan mértékben vagyunk halhatatlanok, amilyen mértékben hagyjuk, hogy önzésünk elhaljon. Az önzés tesz halandóvá bennünket. Ennek a mondásnak: “Aki nem hal meg mielőtt meghal, az elpusztul, mikor meghal” – ez az igazi értelme. Ez annyit jelent, hogy aki önző marad egész élete folyamán, az nem részesül Az Életből, amely halhatatlan. Annak valóságos léte nincs. Négy olyan tevékenységi terület van, amelyben teljesen áthatja az embert a szellem, minden egyedi elhallgattatásával. Ezek: a megismerés, a művészet, a vallás és egy személyiség odaadó szeretete – a szellemben. Aki nem él e négy szféra egyikében legalább, az egyáltalán nem él. A megismerésben gondolatok, a művészetben szemlélet, a vallásban a kedély által a világegyetemnek adjuk át magunkat; a szeretetben – teljes szellemi erőnkkel olyan valakinek, akit a világmindenség értékes lényének tartunk. A megismerés az önzetlen odaadás legszellemibb a szeretet pedig a legszebb formája. Mert a szeretet valódi égi fény mindennapi életünkben: A kegyes, valóban szellemi szeretet utolsó porcikájáig megnemesíti létünket, fölemel mindent, ami él bennünk. Az ilyen tiszta-szelíd szeretet a világszellemmel rokonná változtatja egész lelkünket. Ebben a legmagasabb értelemben szeretni – az az isteni élet Iehellete ott, ahol egyébként csak a legmegvetendőbb egoizmust és a tiszteletet nem ismerő szenvedélyt találjuk. Tudnunk kell valamit a szeretet szentségéről, hogy jámborságról beszélhessünk. Ha e négy szféra egyikén keresztül az egyediségen, az eszme isteni életébe beleélte magát az ember, akkor érte el azt, amire törekedett: egyesül a szellemmel. Ez ember igazi rendeltetése. Aki szellemben él, az szabadon él. Mert megszabadult minden alárendeléstől. Semmi sem kényszeríti, csak az, aminek kényszerét szívesen vállalja, mert a legmagasabbnak ismerte meg. Hagyd az igazságot megvalósulni, felejtsd el saját magad, hogy újra megtaláld – a világszellemben!

MENU