Korcsog Balázs – A Magyar géniusz – 2. rész

Korcsog Balázs – A Magyar géniusz – 2. rész

A tanulmány első részében a magyar gondolkodásszellem és Deák Ferenc alakja állt vizsgálódásunk középpontjában. „A Magyar géniusz” 2. részében most a magyar népszellemnek eredünk a nyomába, Rudolf Steiner egyik ciklusának egy rövid bekezdését: az „éteri Krisztus”-sorozat Petőfi-utalását követve. Göllner Mária és Vámosi Nagy István kutatásaihoz is kapcsolódva azt vizsgáljuk, milyen dimenziókat nyit Steiner e néhány mondata a magyarság szellemi vezetésével és konkrétan a magyar népszellemmel kapcsolatban, s közben arra is fény derül, milyen szoros szellemi összeköttetésben állt Petőfi és Madách az ezoterikus kereszténység forrásaiból merítő rózsakeresztességgel, a reinkarnáció eszméjével és a valódi „magyar szellemmel”.

Ezúttal új formával kísérletezünk: az áttekinthetőség érdekében az írást egy „főszövegre” és a végén olvasható „kis- és miniesszékre” tagoltuk, külön címekkel ellátva őket.

A Magyar géniusz
(A magyar népszellem, nyelvszellem és gondolkodásszellem nyomában), 2. rész[1]

Petőfi, a magyarság „kvintesszenciája”
Madách és a „magyar szellem”

„… énekeltem és írtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság.”
(Lapok Petőfi Sándor naplójából)

Petőfi, a magyarság „kvintesszenciája”

(Steiner Petőfi-utalása az „éteri Krisztus” sorozatban)

Az előző fejezetben láthattuk, hogy a magyar népet vezető szellemi-hierarchikus lények közül a gondolkodásszellem vagy személyiségszellem kapcsán Deák a mintapéldája Rudolf Steinernek: ő a magyar alkat és magyar észjárás reprezentánsa az Életutam leírásában. Rudolf Steiner azonban mond példát a magyar népszellem megnyilvánulására is: beszél a magyar népszellem egyik kiválasztott fiáról: Petőfivel kapcsolatban maradt fenn Rudolf Steinernek egy rövid, ám nagy jelentőségű kijelentése, ahol a magyarság megtestesítőjének, mintegy a magyarság esszenciájának nevezi őt. És azt is hangsúlyoznunk kell, hogy Steinernek ez a kijelentése az éteri Krisztusról szóló előadások egyikében hangzik el[2]: ez a Petőfi-utalás a Krisztus megjelenése az éteri világban címmel összegyűjtött előadáskötetben szerepel. Mindössze egy rövid bekezdésről van szó, amelynek ugyanakkor nagy jelentősége van a magyarság szellemi vezetésével kapcsolatban. E rövid bekezdés így szól:

„Petőfi egy magyar költő. Honfitársai valami egészen különlegeset láttak benne. Petőfi magyarsága lírai költeményeiben fejeződik ki. Verseiből megismerhetjük a magyar akaratot, érzést és gondolkodást. Ha tüzetesebben is utánajárunk, akkor megtudjuk, hogy őt eredetileg nem is Petőfinek hívták, hiszen az apja szerb volt, anyja pedig horvát.[3] Semmi magyar nem volt benne. Olyan összetevők alkották őt (testileg olyan elemekből épült fel), amelyek nem voltak magyarok – ez volt a külső fejlődés. Azután ott van a belső fejlődés, amely azt tükrözi vissza, ami korábbi életekből ered: a magyarság lényegét, esszenciáját.”[4]

Rudolf Steiner az 1910. február 6-án, Kasselben elhangzott előadásában mondta ezeket Petőfiről, a „Krisztus visszatérése az éteriségben” című, sajnos csak töredékesen lejegyzett előadásában[5] – és itt a helyszínt sem tekinthetjük véletlennek. Kassel ugyanis a rózsakeresztesség történetében is fontos szerepet játszik.[6] Rudolf Steiner az 1910-es év első felében egy sor európai városban adta hírül Krisztus éteri újraeljövetelét, Stockholmtól Palermóig – ezeknek az előadásoknak egy részét gyűjtötték össze az „Éteri Krisztus” sorozatban (GA 118). Steiner mindenütt az emberek éteri látóképességének kifejlődéséről beszélt az 1930-as évektől kezdődően,[7] s ezzel összefüggésben utalt Krisztus érzékelésére az éteri világban („ez az, amit az okkult iskolákban Krisztus visszatérésének neveznek”[8]). Steiner az „Éteri Krisztus” sorozat minden állomásán nagyjából ugyanazt mondta el, Petőfiről azonban csak a február 6-i, kasseli előadásában beszélt, példaként említve őt az ember individuális fejlődésének két áramlatával: a külső és belső fejlődéssel összefüggésben.[9]

Rudolf Steiner itt az ember egyéni fejlődésének két áramlatát különböztette meg. A külső fejlődést, amely „minden embernél bizonyos törvények szerint megy végbe”: a gyermek fejlődése során, nagyjából hétévenként, „az ember tulajdonképpen több születést él át”: fizikai, éteri, asztrális és én-születést (az ember testeinek, lénytagjainak megszületését). „Ehhez azonban hozzájön még az is, ami minden embernél individuális: egy belső áramlat, amely párhuzamosan halad az elsővel. A második áramlat az elsőben megy végbe. Ez a második áramlat magában foglal mindent az illető korábbi életeiből és tapasztalataiból. A fejlődés külső és belső áramlata közötti különbség mindenkinél megfigyelhető, de különösen a jelentős személyiségjegyekkel, a kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkező embereknél.”[10]

Steiner itt két példát említ erre a különbségre, a fejlődés külső és belső áramlatának diszharmóniájára, méghozzá két, ahogy fogalmaz, „jelentős személyiségjegyekkel, kiemelkedő tulajdonságokkal rendelkező embert”: egy költőt és egy festőt, akiknél ez a jelenség különösen tetten érhető: az egyik Petőfi, a másik Asmus Carstens.[11] Petőfit a származás és a nemzethez való tartozás, Asmus Carstenst pedig a szakma és a hivatás szempontjából hozza példaként Steiner az individuális fejlődés külső és belső áramlatának különbségére: az ember testi burkait meghatározó külső adottságok és körülmények, illetve a karmikusan meghatározott belső, individuális fejlődés közti különbség szemléltetésére. Petőfinél egyfelől a nem magyar vérségi származást emeli ki Steiner, másfelől a magyarság lényegét, annak esszenciáját megtestesítő költészetét, Asmus Carstensnél pedig a festői hivatástudat és az ennek nem kedvező külső körülmények diszharmóniáját hangsúlyozza.

  Petőfi Sándor Asmus Carstens
külső fejlődés (testi burkok, külső körülmények) – fizikaiság  

nem magyar (szülők)

 

nem festő

belső fejlődés (előző életekből hozottak) – éteriség magyar (költő) festő

Ám a két áramlat közötti összhang hiánya Petőfi esetében semmiképpen sem tekinthető fogyatékosságnak vagy diszharmonikus fejlődésnek[12] – ez a különbség az ő esetében ugyanis éppen a dolog lényegére: a népet vezető szellemi lények (különösen a népszellem) működésmódjának természetére világít rá: arra, hogy működési területük nem a fizikaiság, hanem egy finomabb szellemiség, az éteriség.[13] Ezért lehetett Petőfi – noha származás szerint „semmi magyar nem volt benne” – költészete révén mégis a magyarság megtestesítője, a magyarság lényegének, esszenciájának hordozója.

Idézzük ismét Rudolf Steiner szavait: „Petőfi egy magyar költő.[14] Honfitársai valami egészen különlegeset láttak benne. Petőfi magyarsága lírai költeményeiben fejeződik ki”, az ő magyarsága a verseiben nyilvánul meg: „megismerhetjük belőlük a magyar akaratot, érzést és gondolkodást” – mondja Steiner a lélek működésének mindhárom területére utalva. Vagyis ami Széchenyi, Petőfi és Deák személyiségében külön-külön nyilvánult meg a magyarságból a gondolkodás, az érzés és az akarat (a fej, a szív és az alsó tagok) dominanciájában,[15] az még koncentráltabban Petőfi költészetében jelenik meg – verseiből mindhármat: „a magyar akaratot, érzést és gondolkodást is megismerhetjük”.

Steiner két példájánál maradva: Asmus Carstens igazából nem is tudott festeni, „individualitása azonban benne rejlik a képeiben”, s amit alkotott, „mégis jelentőssé vált a művészet számára”. Petőfinek egyik szülője sem volt magyar: sem apai, sem anyai ágról nem magyar vér folyt az ereiben: „Ha tüzetesebben is utánajárunk, akkor megtudjuk, hogy őt eredetileg nem is Petőfinek hívták” – Steiner itt nem mondja ki a költő igazi családnevét (Petrovics), csak annyit árul el, hogy eredetileg nem is Petőfinek hívták, mivel „az apja szerb volt, az anyja pedig horvát”[16] – mondja a költő mindkét ágon szláv felmenőire utalva: délszláv (szerb) eredetű, elszlovákosodott családból származó apjára, és szlovák származású anyjára.[17]

Vérségi származás szerint, fizikailag tehát „semmi magyar nem volt benne” – mondja Petőfiről Steiner. Külsőleg „olyan összetevők alkották őt”, testileg „olyan elemekből épült fel, amelyek nem voltak magyarok – ez volt a külső fejlődés. Azután ott van a belső fejlődés, amely azt tükrözi vissza, ami korábbi életekből ered”, ami előző inkarnációk eredményeként van jelen: „a magyarság lényegét, esszenciáját” (ungarisch in Essenz).

Rudolf Steinernek ezekből a szavaiból azonban téves lenne azt a következtetést levonni, hogy Petőfi korábbi inkarnációiban is magyar volt. Valójában inkább arról van szó, hogy Petőfi belső, individuális fejlődésében – korábbi megtestesüléseinek karmikus következményeként – mintegy arra volt predesztinálva, vagyis ebben az inkarnációjában arra volt hivatva (az volt a küldetése, a sorsfeladata), hogy „lírai költeményeiben” mindenkinél jobban kifejezésre juttassa „a magyar akaratot, érzést és gondolkodást” – mindazt, ami ízig-vérig magyar, ami velejéig magyar. Nyelvünknek ezekkel a sajátos szófordulataival adható vissza legpontosabban – így tudjuk legjobban megmagyarázni azt –, amire Rudolf Steiner szavai utalnak a Petőfiről szóló rövid bekezdés végén: hogy a költő belső fejlődése „a magyarság lényegét” tükrözi vissza, annak „esszenciáját” fejezi ki (ungarisch in Essenz).[18] – Vagyis belső, individuális fejlődése és korábbi életekből magával hozott (karmikusan meghatározott) adottságai és képességei révén, Petőfi személyében egy olyan ember, egy olyan költő tudta leginkább kifejezni a maga korában mindazt, ami ízig-vérig magyar – aki vérségileg nem is volt magyar.[19] Ez azonban épp a dolog lényegére világít rá: a népet vezető szellemi lények, mindenekelőtt a népszellem működésének természetére. Ezért hozza Steiner az éteri Krisztusról szóló sorozat kasseli előadásában éppen Petőfi példáját arra, „hogy a népszellem nem a vérségi kapcsolatokon keresztül, hanem az ország éter-auráján át hat”.[20]

 

Petőfi, „a népszellem választottja”

(Göllner Mária kibontja Steiner Petőfi-utalását)

 

Göllner Mária, a magyarországi antropozófiai mozgalom és az első hazai Waldorf-iskola megalapítója[21] 1924-ben, Rudolf Steiner földi életének utolsó teljes esztendejében kétszer is Dornachba utazott, ahol személyesen is találkozhatott és beszélgetéseket folytathatott a modern szellemtudomány atyjával, többek között a magyarság kérdéseiről. Göllner Mária ezeket a beszélgetéseket jegyezte fel németül írott, kései emlékiratainak első kötetében (Memoiren I.).[22] Ennek harmadik fejezetében, a „Kultúrtörténeti adatok Magyarországról”[23] című részben gyűjtötte össze mindazt, amit a Rudolf Steinerrel folytatott beszélgetések nyomán elindulva talált, és szellemi szempontból is fontosnak tartott a magyar kultúrtörténetből (mondákból, történelemből, tudományokból, irodalomból). És Göllner Mária memoárjaiban Petőfi Sándornak (és János vitéz című „beavatási költeményének”) is szentel egy igen fontos bekezdést[24] – mégpedig a magyar kultúrtörténetnek a rózsakeresztességhez és Szent Erzsébet „rózsacsodájához” szorosan kapcsolódó fejezeteibe ágyazottan, közvetlenül Comenius, Rákóczi és Saint-Germain gróf említése után. Miután utóbbiról mint az „utolsó Rákócziról” beszél, majd utal a bécsi magyar testőrírók rózsakeresztes kapcsolataira, a következőket mondja: „Így történt, hogy a 19. század eleje után, amikor a rózsakeresztesség a legtöbb európai országból eltűnt, Magyarországon egy ideig még éreztette hatását.” És itt, közvetlenül e rózsakeresztes utalások után következik Göllner Mária memoárjában a Petőfiről szóló rövid bekezdés, melyet teljes egészében kell idéznünk:

„Petőfi Sándor (1823–1849) »beavatási költeményében«

a János vitézben, melyben a költő szimbolikusan és népies nyelven írja le a beavatási út fokozatait és megpróbáltatásait, valamint a beavatandó egyesülését a magasabb világokkal, még ott sugárzik a rózsakeresztesség fénye. Petőfi más költeményeiben is hasonlókat élhet át az olvasó. Arról ír például, hogy a lélek nem hal meg, hanem a halál után később ismét testet ölthet, és visszatérhet a Földre. A költő felsorolja, hogy tudomása szerint ki volt ő előző életeiben, s reméli, hogy ezúttal is valami értékeset fog tudni alkotni, hasonló szellemben. A felsorolt korábbi személyiségek mind szabadságharcosok voltak, és Petőfi maga is szabadságharcban esett el, 26 évesen. – Rudolf Steiner nagy költőnek – sőt: a népszellem választottjának – nevezi Petőfit, s példának tekinti arra, hogy a népszellem nem a vérségi kapcsolatokon keresztül, hanem az ország éter-auráján át fejti ki hatását.”[25]

 

Négy dolgot kell kiemelnünk Göllner Mária Petőfiről szóló rövid utalásából, amely tulajdonképpen a Rudolf Steinerrel ebben a témában folytatott beszélgetéseit, s azok iránymutatásait tükrözi:

„beavatási költeménynek” nevezi a János vitézt,

– a rózsakeresztességgel hozza szellemi összefüggésbe Petőfi költészetét,

– a lélek halhatatlansága kapcsán a reinkarnáció eszméjének nyomait véli felfedezni nála,

– s végül „a népszellem választottjának” nevezi a költőt, és a népszellem éteri működésére utal.

 

(I) A János vitéz mint „beavatási költemény”

Göllner Mária először is „beavatási költeménynek” nevezi és a beavatási út lépcsőivel és próbatételeivel hozza összefüggésbe a János vitézt, amely mindenképpen valamilyen beavatási tudásról tanúskodik, legalábbis a szellemi világba való belépés szimbolikus-képi (imaginatív) és népies nyelven szóló, ihletett (inspirált) költői ábrázolásáról, a hősnek a szellemi világokkal való eggyé válásáról (intuíció).[26]

 

(II) Petőfi és a rózsakeresztesség

Ezután a rózsakeresztes szellemiséggel, a rózsakeresztes áramlattal és impulzusokkal hozza egyértelmű összefüggésbe a János vitézt és Petőfi más verseit (költeményeiben „még ott sugárzik a rózsakeresztesség fénye”) – ezért hangsúlyoztuk már a fejezet elején, hogy minden bizonnyal nem véletlen, hogy Rudolf Steiner az éteri Krisztusról szóló előadások közül éppen Kasselben utalt Petőfire, a rózsakeresztesség történetének ezen a kitüntetett helyszínén:[27] ott, ahol a 17. század elején megjelentek a rózsakeresztes manifesztumok, s ahol napvilágra került a rózsakeresztesek hármas jelmondata (Ex Deo nascimur – In Christo morimur – Per Spiritum Sanctum reviviscimus: Istentől születünk – Krisztusban meghalunk – a Szent Szellem által feltámadunk). Göllner Mária sem véletlenül helyezi emlékirataiban a Petőfiről szóló részt közvetlenül a II. Rákóczi Ferencről és Saint-Germain grófról szóló leírás után: Rudolf Steiner szellemi kutatásaiból ugyanis tudjuk, hogy „az utolsó Rákócziként” is emlegetett titokzatos gróf valójában Christian Rosenkreutz exoterikus reinkarnációja, vagyis a rózsakeresztes áramlat alapítójának „külső, látható, világi” újramegtestesülése volt a 18. században.[28] Vámosi Nagy István így idézi vissza Göllner Mária szavait: „Az újkor két legnagyobb beavatottja Magyarországon született: Saint-Germain gróf 1696-ban Sárospatakon, és Rudolf Steiner 1861-ben Kraljevecben.”[29] – Arról nem is beszélve, hogy Rudolf Steiner a rózsakeresztesség megalapítóját, Christian Rosenkreutzot Krisztus szeretett tanítványával, Jánossal is karmikus kapcsolatba hozza – így a János vitéz címe, mindezek fényében, még különösebben cseng… S amit még feltétlenül meg kell említenünk Petőfi és a rózsakeresztesség szellemi kapcsolatával összefüggésben, hogy Christian Rosenkreutz magas fokú beavatása óta elsősorban nem konkrét fizikai megtestesülései (exoterikus reinkarnációi) által, hanem mindenekelőtt szellemileg hat: hatalmas, fel nem bomló éterteste révén – egyfajta ezoterikus, éteri inkarnáció által – fejti ki hatását tanítványaira.[30] A rózsakeresztes impulzusok éteri működésmódja korunkban Krisztus éteri megjelenésével is szoros összefüggésben áll, s kapcsolódik a népet vezető szellemi lények éteri működéséhez is. Petőfi János vitézében és más költeményeiben is „ott sugárzik tehát a rózsakeresztesség fénye”.

 

(III) A reinkarnáció eszméje Petőfinél, és a szabadság bódhiszattvája

A lélek halhatatlansága kapcsán[31] – Göllner Mária itt kimondatlanul is Petőfi Halhatatlan a lélek… kezdetű versére utal – az emberi individualitás ismételt földi megtestesülésének tudatát, a reinkarnáció eszméjének nyomait véli felfedezni: Petőfi „arról ír például, hogy a lélek nem hal meg, hanem a halál után később ismét testet ölthet, és visszatérhet a Földre.” Petőfi említett költeménye így szól:

„Halhatatlan a lélek, hiszem,
De más világba nem megy át,
Csak itt lenn a földön marad,
A földön él és vándorol.
Többek közt én, emlékezem,
Rómában Cassius valék,
Helvéciában Tell Vilmos,
Párizsban Desmoulins Kamill…
Itt is leszek tán valami.”

A költő tehát „felsorolja, hogy tudomása szerint ki volt ő előző életeiben, s reméli, hogy ebben az életében is valami értékeset fog tudni alkotni”, mégpedig hasonló irányban: a szabadság szellemében tevékenykedve: „A felsorolt korábbi személyiségek mind szabadságharcosok voltak, és Petőfi maga is szabadságharcban esett el…”[32] Tegyük hozzá, hogy a szabadság szelleme és a „szabadságharc” itt korántsem csupán öncélú függetlenségi küzdelmet jelent, hanem szellemtudományos értelemben jóval inkább azt a morális intuíciót, azt a szellemi felismerésből fakadó szabad tettet, amelyről Rudolf Steiner A szabadság filozófiájában – egész munkásságának tulajdonképpeni alapvetésében – beszél.[33]

A reinkarnáció Petőfinél is felmerülő eszméjére visszatérve, azt is hozzá kell tennünk, hogy nagyjából egyidejűleg az előbb idézett vers születésével (1846/47), a 19. század közepén – fontos előzmények (Goethe, Lessing, Novalis) után – a közép-európai szellemi élet több alakjában is felmerül (egymástól függetlenül) az ismétlődő földi életek gondolata: Rudolf Steiner éppen abban a nevezetes neuchâteli előadásában utal Droßbachnak és Widenmann-nak az újraszületésről és a lélek halhatatlanságáról szóló írásaira (1849/51), amelyben Christian Rosenkreutz étertestének működéséről és Saint-Germain grófról mint az ő exoterikus reinkarnációjáról beszél.[34] – És Szergej O. Prokofjev a közép-európai (német) népszellem működéséről szóló alapvető írásában éppen a valódi rózsakeresztességet (a Krisztus-impulzust és a karma és reinkarnáció tanát korszerűen összekapcsoló rózsakeresztességet), illetve Christian Rosenkreutz hatalmas étertestét nevezi a 19. század közepén több közép-európai személyiségben is felmerülő reinkarnációs eszmék egyik szellemi forrásának.[35] (Richard Wagnerben is ekkortájt merül fel először a Parsifal megírásának gondolata.) – S ilyen értelemben Petőfit is ez a rózsakeresztes impulzus, s talán maga Christian Rosenkreutz inspirálta éterteste révén e verse megírásakor. És Petőfi más költeményeiben is ennek az impulzusnak a jelenlétét érezhetjük: „ott sugárzik bennük a rózsakeresztesség fénye…”

Rudolf Steiner az éteri Krisztusról szóló előadásaiban – a Petőfi-utalást tartalmazó kasseli fejtegetésben is – elmondja, hogy az ismétlődő földi életeknek, az egymást követő megtestesüléseknek az az értelme, hogy az ember mindig újabb és újabb tapasztalatokat szerezhet és új dolgokat tanulhat meg a Földön, az időközben megváltozó földi körülmények következtében. „Ha a Föld mindig ugyanolyan volna, akkor az inkarnációknak nem lenne semmi értelme. Azért van értelmük, mert mindig valami más jelenik meg.”[36] „Azok a lelkek, akik itt most megtestesültek, azelőtt más korszakokban testesültek meg: a görög-latin korszakban, az egyiptomi, a perzsa, az indiai korszakban.”[37]„Rómában Cassius valék, / Helvéciában Tell Vilmos, / Párizsban Desmoulins Kamill….” A Petőfi versében felsorolt személyiségek ugyanakkor mind szabadsághősök voltak, s így inkább magának a szabadság eszméjének voltak a „reinkarnációi” a különböző korokban, mintsem egy konkrét emberi individualitásé.[38]

(Petőfi, a szabadság bódhiszattvája) A költő ebben a versében mintegy a bódhiszattvák szférájába emelkedik: a versében megszólaló hang a szabadság bódhiszattvájának hangja, azé az előrehaladott individualitásé, aki lemond a saját egyéni fejlődéséről (az inkarnációk tulajdonképpeni értelméről) valamilyen magasabb cél vagy eszme (jelen esetben a szabadság) érdekében, s hogy előmozdítsa lemaradó embertársai fejlődését.

 

(IV) Petőfi, „a népszellem választottja”

A János vitéz mint „beavatási költemény”, a rózsakeresztes inspiráció és a reinkarnáció eszméjének – illetve a szabadságeszme reinkarnációjának – felmutatása után Göllner Mária a „Memoárok” Petőfiről szóló rövid bekezdésének végén – Rudolf Steinerre hivatkozva – „a népszellem választottjának”, vagyis a magyar népszellem kiválasztott, kiszemelt fiának nevezi a költőt (der Erwählte des Volksgeistes)[39], és az ő példáján „hangsúlyozza, hogy a népszellem nem a vérségi köteléken, hanem az ország éterauráján keresztül hat”.[40] A népszellem tehát kiválaszt és elhív valakit egy feladatra a nép tagjai közül, méghozzá nem fizikai alapon, nem a vérségi kötelék és a külső származás szerint, hanem spirituális és karmikus alapokon: az elvégzendő szellemi feladathoz szükséges szellemi adottságok (a korábbi földi életek eredményeként magunkkal hozott képességek) alapján. Ez a kiválasztottság- és küldetéstudat tükröződik Petőfi költői szerepfelfogásában is: a költő mint vátesz, mint lángoszlop, aki vezeti a népét.[41] Ennek a kiválasztottságtudatnak a másik oldala a Petőfi-kultuszban nyilvánul meg[42]: a költő kultikus figurává, nemzeti hőssé emelésében, sőt: istenítésében.[43] Szellemtudományos nézőpontból ebben az jelenik meg, hogy az emberek a magyar nép legszélesebb köreiben[44] – a nép egyszerű fiai is, sőt: talán éppen ők a leginkább, szívükkel – megéreztek-megsejtettek valamit Petőfinek ebből a spirituális elhivatottságából, az őt inspiráló szellemi erőforrásból: abból, hogy ő valóban egy hierarchikus „isteni” lénynek, a magyar népszellemnek a „választottja”. Így ennek a kiválasztottság- és küldetéstudatnak Petőfi esetében valós szellemi oka és spirituális magyarázata van: szellemtudományos szempontból ugyanis egy konkrétan meghatározható, arkangyali fokon álló hierarchikus lény, a magyar népszellem – népünk egyik isteni-szellemi vezetője – választotta őt a magyarság költőjének, 1848 „magyar csillagának”. Rudolf Steiner is ezért nevezi Petőfit „nagy költőnek, sőt: a népszellem választottjának, s tekinti példának arra, hogy a népszellem nem a vérségi kapcsolatokon keresztül, hanem az ország éterauráján át fejti ki hatását.”[45]

E fejezet kiindulópontjához visszatérve: nyilván az sem véletlen, hogy Steiner éppen az éteri Krisztusról (Krisztus éteri újramegjelenéséről) szóló egyik előadásában hozta fel példaként Petőfit, hiszen ahogy a népszellemek, úgy korunkban Krisztus is az éteriségben nyilvánul meg, vagyis a szellemi világnak ugyanabban a régiójában, az éteriség szférájában tevékenykedik. Ahogy tehát korunk Krisztus-megnyilatkozásának esetében sem a külső, fizikai tényezők számítanak, úgy a népszellem működésekor sem ez a lényeg. Petőfi is úgy vált a magyar irodalom és kultúra egyik legnagyobb alakjává, az egyik legjelentősebb magyar költővé, hogy – visszautalva Steiner eredeti szavaira – külsőleg, származását tekintve „semmi magyar nem volt benne”. Mégis az ő verseiből „ismerhetjük meg” legjobban a magyar lelkületet: „a magyar akaratot, érzést és gondolkodást”, mindazt, ami szellemileg ízig-vérig magyar. – Erre utalnak Rudolf Steiner szavai, hogy Petőfi költészetében a magyarság „kvintesszenciája”, a magyarság lényege és lénye nyilvánul meg – mindenekelőtt a magyar népszellem.

Göllner Mária Petőfivel kapcsolatos utalásait azután fia, Vámosi Nagy István fejtette ki kicsit részletesebben[46]: Vámosi közli a lélek halhatatlansága kapcsán emlegetett Petőfi-verset (Halhatatlan a lélek…), és a János vitézről mint „beavatási költeményről” is jóval részletesebben ír (a hős új neve: beavatási név, a mű „vezérlő elve a rózsa és a feltámadás”). Továbbá olyan érdekes utalásokat is tesz, hogy „feltehető, hogy Rudolf Steinernek Magyarországon töltött iskolaévei folyamán Petőfi több versét is” meg kellett tanulnia, „hiszen Lajtaszentmiklóson az oktatás magyar szellemben folyt. Életrajzának egyik megjegyzéséből azt gyanítjuk, hogy [Steiner] előbb hallotta Árpád fejedelem, mint Goethe nevét.”[47]

Vámosi Nagy István emlékiratainak ezt a részét édesanyja, Göllner Mária kutatásait összegezve zárja: „Petőfi rózsakeresztes beavatási elbeszélése – talán az utolsó a 19. században – éppen úgy elbűvöli a bimbózó gyermek szívét, mint a bölcs aggastyán értelmét, mert valóban olyan géniusz alkotta, akit a Népszellem választott.”[48]

 

Madách és a „magyar szellem”

(Rudolf Steiner 1909-es „budapesti beszámolójának” magyar vonatkozásai)

A reinkarnáció eszméjének 19. századi felbukkanása kapcsán itt csak röviden tudunk utalni arra, hogy Göllner Mária memoárjaiban a Petőfiről szóló rész – és egy Bolyai Jánosra való rövid utalás – után következik az emlékiratok egyik leghosszabb fejezete Madách Imre „emberiségkölteményéről”, Az ember tragédiájáról. A drámát az 1909-es budapesti teozófus kongresszus résztvevői – Rudolf Steinerék és Annie Besant hívei – is megtekintették a Nemzeti Színház előadásában (a mai Blaha Lujza tér helyén állott egykori Népszínház épületében). Rudolf Steiner részletesen foglalkozott Madách alakjával és Az ember tragédiájával az 1909-es „budapesti beszámolójában”, egy 1909. júniusi berlini Zweig-előadáson, a budapesti rózsakeresztes ciklus és a kasseli János-evangélium közti napokban.[49] Göllner Mária memoárjaiban Madáchot is a rózsakeresztes impulzusokkal hozza összefüggésbe („a költő szülőhelyén élő magyar szájhagyományban Madách alakja úgy szerepel, mint egy kései rózsakeresztesé”), s külön kiemelte, hogy „Madách drámája a világirodalom első olyan műve, amely teljesen a reinkarnáció eszméjére épül”.[50] – De itt azt is hozzá kell tennünk, hogy Az ember tragédiája általunk ismert formájának végső kialakításában – nyelvileg és dramaturgiailag is – nagy szerepe volt Arany Jánosnak (1909-ben is az általa átdolgozott formában játszották a darabot), és Arany volt az is, aki elismerést szerzett neki, amikor az ország első költőjeként felolvasta a drámát a Kisfaludy Társaságban – mégpedig 1861-ben, Rudolf Steiner születésének évében. Göllner Mária a Magyarország kultúrtörténetéről szóló fejtegetései végén egyenesen úgy fogalmaz, hogy „ebbe az eseménybe torkollt a magyarok szellemtörténete” (mármint amikor Arany felolvasta Madách Tragédiáját 1861-ben), éppen abban az esztendőben, „amikor Rudolf Steiner megszületett Magyarországon”.[51]

Az 1909-es budapesti beszámoló, amely mindmáig nem jelent meg Steiner műveinek összkiadásában (GA) – az Életutam magyarországi útleírása és a Deák-szoborra vonatkozó kijelentései, az „éteri Krisztus” sorozat Petőfi-utalása és a „beszédhang-euritmia” kurzus Dianával kapcsolatos fejtegetései mellett – Steiner talán legfontosabb ránk maradt közléseit tartalmazza a magyarsággal és a magyar nép szellemi vezetésével kapcsolatban. A beszámoló elején Steiner a magyarok vendégszeretetét hangsúlyozza (és ennek itt spirituális szempontból is jelentősége van), majd elmondja, hogy a budapesti teozófus kongresszus (brit és magyar) szervezői szakítottak a két évvel korábbi, müncheni kongresszuson Steinerék által kezdeményezett művészeti törekvésekkel, a belső szellemi munka és a külső környezet „harmonizálásával” (a müncheni művészeti impulzussal: oszlopok, pecsétek stb.), s itt inkább szimbolikus-szimbolista műalkotásokkal – elsősorban a gödöllői iskola szecessziós-szimbolista képeivel (Nagy Sándor, Körösfői-Kriesch Aladár, Takáts Béla) és külföldi alkotók munkáival díszítették a termeket. Ennek kapcsán „külön hangsúlyozni szeretném”, mondja Steiner, ,,hogy a kongresszus termének ilyesfajta feldíszítése megmutatta, hogy ennek a nemzetnek belső hajlama van arra (mintegy a természetében rejlik), hogy az érzékelés és képzetalkotás bizonyos őselemét egyesítse az európai viszonyokkal való mély együttélésből (vagy összenövésből) fakadó eszességgel, éleselméjűséggel – s hogy mindez a szimbolista festészetben különös erővel jelenik meg”.[52] – Steiner itt tulajdonképpen a magyarság sorsát és sajátos küldetését foglalja össze egyetlen mondatban! S ahogy a nyelvgéniuszról szóló fejezetben majd látni fogjuk (ahol a magyar nyelv őserejéről beszél), itt is azt az őselemet emeli ki, azt az elementáris őserőt, amelyet a magyarság magában hordoz, s egyesít az európai értelemmel. – Őserő és értelem (Iránymutató Erő és Bölcsesség) egyesítése: ez a magyarság feladata, amire Göllner Mária is utal memoárjaiban.[53]

Még egy mozzanatra tudom röviden felhívni a figyelmet: a szív elemének hangsúlyozására Steiner budapesti beszámolójában. Már az elején, Nagy Sándor és a gödöllői festők művei kapcsán is többször elhangzik az emberi szív fontossága, a magányos szív boldogságvágya, majd a beszámoló végén, Madách életével és drámájával kapcsolatban is külön kiemeli Steiner a szív elemét: Madách „nagy és jó szívét”, mellyel több bujdosót is befogadott a birtokán a szabadságharc leverése után, s amellyel Az ember tragédiáját is írta – ahogy Steiner mondja: „szíve vérével”.

A beszámoló nagy része azután a Teozófiai Társaságon belüli vitákról, a két nagy irányzat (a keleti és a nyugati-rózsakeresztes ezotéria) együttéléséről szól, és arról, hogy Annie Besant és Rudolf Steiner – az esemény időpontját és módját illetően – másként fogja fel Krisztus „visszatérését” (Besant a fizikai visszatérést propagálta, Steiner viszont Krisztus éteri újraeljövetelét adta hírül az embereknek). A hosszú és elmélyült beszámoló végén Steiner ismét magyar vonatkozásokat említ: a teozófus kongresszus második napjának estéjén közösen megtekintett színházi előadás kapcsán részletesen beszél Madách nagyszabású „emberiségdrámájáról”, Az ember tragédiájáról és szerzőjének hányatott sorsáról. „Szeretném megemlíteni”, mondja Steiner, „hogy magyar barátaink is gondoskodtak róla, hogy világos fényben lássuk annak a szellemi irányzatnak a szükségességét, melyet a teozófiai mozgalom soraiban ápolunk. Ezt jobban nem is tehették volna meg, mint úgy, hogy egy különleges színházi előadás keretében bemutatták nekünk a magyar drámairodalom egyik jelentős művét: Madách Imre Az ember tragédiája című drámáját. Ezt a művet minden teozófusnak látnia kellene egyszer! Rengeteget lehet tanulni Madáchnak ebből a tragédiájából. Ha még inkább el szeretnék térni a szokványos beszámolóktól, akkor azt kellene némiképp ecsetelnem Önöknek, hogy mit neveznek magyar szellemnek (ungarischer Geist), amely jellegzetes módon fejeződik ki Madáchnak ebben Az ember tragédiája című művében. De ebbe most nem kívánok belemenni” – mondja Steiner, nagy sajnálatunkra.[54]

Ennek ellenére ezután hosszasan beszél Madách pályájáról, közéleti és magánéleti megpróbáltatásairól az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése utáni időszakban (menedéket adott több bujdosónak, emiatt börtönbe vetették, közben a felesége hűtlen lett hozzá, és így tovább). És közvetlenül a „magyar szellem”, a magyar géniusz említése után – amely tehát „jellegzetes módon nyilvánul meg Madách tragédiájában” – kétszer is megemlíti Deák Ferencet, a „nagy magyar államférfit”, aki kidolgozta a dualisztikus Osztrák–Magyar Monarchia államformáját (uo.). És hangsúlyoznunk kell, hogy Steiner itt senki mást nem említ név szerint a „magyar szellem” kapcsán, csak Madáchot – és Deákot! Az Életutam magyarországi és budapesti útleírásában láthattuk, Steiner micsoda jelentőséget tulajdonít Deák alakjának: „Mindezek a magyar sajátosságok (és a magyar lény) egy képpé álltak össze bennem, amikor Deák Ferenc szobra előtt álltam.” – Rudolf Steiner 1889-es első budapesti látogatásának tapasztalataiból tehát Deák alakját, 1909-es utolsó budapesti tartózkodásából pedig Madách figuráját emeli ki a magyar szellemi életből. Deák, Petőfi és Madách – Steiner három ránk maradt példája a magyar szellem, a magyar lény megnyilvánulására:

Deák – ungarisches Wesen (magyar lény),

Petőfi – ungarisch in Essenz (a magyarság lényege, esszenciája),

Madách – ungarischer Geist (magyar szellem).

„Madáchnak tehát sok külső és belső fájdalmat kellett elviselnie” – kerekíti le Steiner a Tragédia szerzőjének életútját, „s mindazok a fájdalmas életkörülmények, melyek lerakódtak Madách lelkében, jutottak kifejezésre Az ember tragédiájában. Láthatjuk tehát, hogy ezt a Tragédiát teljesen átjárja, áthatja az az érzés, amit akkor érez az ember, amikor széles pusztákon halad keresztül, ahol átérzi a végtelenséget, de nem talál igazi nyugvópontra. Nagyon jellegzetes, hogy korunkban egy személyiség, aki ráadásul egy ilyen elementáris, elemi népből származik, mint Madách, miként mutatja be az ember tragédiáját…”[55] És „mi más lehet a legjobb válasz Madách szép, nagyszerű, erőteljes, ám nyomasztó és kiúttalan költeményére, mint maga a teozófia (illetve antropozófia)?!” – teszi fel a kérdést Steiner budapesti beszámolója végén, vagyis az a modern szellemtudomány, „amely nem csupán az emberiség hanyatlását mutatja be az »eszkimó szín«” féliállatias, ember alatti létformájáig süllyedve, „hanem az emberiség fejlődését is egyre magasabb fokokra – az ember felemelkedését a magasabb, szellemi szférákba”.[56]

Rudolf Steiner tehát a sajátos „magyar szellem” kifejeződésének tekinti Madách drámájának tragikus hangvételét, kiúttalanságát, a történelmi színek nyugtalanító problémahalmazának egymásutánját, és egy szellemi képpel, egy imaginációval szemlélteti a mű alapérzését: a széles pusztákon áthaladó lovas képével és alapélményével, aki átérzi a táj végtelenségét, s nem lel nyugalmat. Ez a pusztai lovas – a magyar nemzetkarakterológia egyik visszatérő motívuma és talán legfontosabb önjellemző képe (lásd Beöthy Zsolt magyar irodalmi kistükrének volgamenti lovasát, vagy Prohászka Lajos A vándor és a bujdosóját), s ez a kép: a magányos pusztai lovas képe érdekes módon Steiner 1909-es budapesti beszámolójában, a Madáchcsal kapcsolatos fejtegetésekben is előkerül. Érdemes összevetni a magyar nemzeti karakter Beöthy és Prohászka által is leírt jellemző vonásait (pusztai nép, „a széles puszták igézetét hozta magával”, szabadságvágy, elzárkózás, naiv önbizalom stb.) a steineri Életutamban említett magyar sajátosságokkal, és felfigyelni a hasonlóságokra (lásd a Deák-szobor leírását az első fejezetben). Ennek fényében megállapíthatjuk, hogy a romantikus és szellemtörténeti szemléletű nemzetkarakterológia valóban értékes felismerésekre jutott a népek és nemzetek sajátosságait illetően[57], egy határvonalon azonban nem jutott tovább: és ez a szellemi világ küszöbe, a hierarchikus-szellemi lények figyelembevétele a népek spirituális vezetésében és nemzeti sajátosságaik kialakításában. Ezt a szellemi határvonalat teljesen tudatosan elsőként Rudolf Steiner lépte át a modern szellemtudomány spirituális népismeretével, amelynek alapjait az 1910-es Népszellemek-ciklusával – az „éteri Krisztus” sorozattal egyidejűleg – rakta le.

 

Korcsog Balázs

Részlet a szerző készülő új könyvéből (A Magyar géniusz. A magyar népszellem, nyelvszellem és gondolkodásszellem nyomában).

 

 

KISESSZÉK, hivatkozások

 

[1] „A Magyar géniusz” (A magyar népszellem, nyelvszellem és gondolkodásszellem nyomában), 1. rész. Európai Közép, 2020. ősz; illetve online: https://www.europaikozep.hu/korcsog-balazs-a-magyar-geniusz-1-resz/.

[2] Az 1910. február 6-i kasseli előadásban (GA 118). Ennek az előadásnak a jelentőségéről lásd az elhangzásának centenáriumára írott kis összefoglalómat: „Kasseli előadások – Krisztus éteri újraeljöveteléről (és Petőfi magyarságáról)”. Novalis.hu, 2010. február 6.

[3] Petőfi szüleinek származásáról lásd az 16. jegyzet kisesszéjét (Petrovicsból Petőfi. A költő származása körüli vita).

[4] GA 118. Magyar kiadás: Rudolf Steiner: Krisztus megjelenése az éteri világban. Genius, 2012. 202. o. – Az idézetet a német eredeti alapján újrafordítottam. (K. B.)

[5] Ezért szerepel ez az előadás az „Éteri Krisztus” sorozat függelékében (GA 118).

KASSEL HELYE A RÓZSAKERESZTESSÉG TÖRTÉNETÉBEN

[6] Kasselben jelent meg 1614/15-ben a rózsakeresztesség két „manifesztuma”, a Fama és a Confessio fraternitatis (előbbiben látott napvilágot először a rózsakeresztesek hármas jelmondata: Ex Deo nascimur – In Christo morimur – Per Spiritum Sanctum reviviscimus). Göllner Mária – a Steiner által Christian Rosenkreutz exoterikus reinkarnációjának nevezett – Saint-Germain gróf halálának helyszíneként is Kasselt tünteti fel (lásd Michaeliták. A magyar népszellem és az antropozófia kapcsolata. Arkánum, 2000. 53. o.).  A legtöbb forrás szerint a titokzatos gróf, az „utolsó Rákóczi” a hessen-kasseli tartománygróf udvarában halt meg, Eckernfördében. Kassel szerepéről a rózsakeresztesség történetében lásd „A Pünkösdi Kongresszustól a Karácsonyi Gyűlésig (1907–1923/24)” című írásom idevonatkozó részét. Nyomtatott Novalis, 2007. Karácsony, 15. o.

[7] Rudolf Steiner egy másik előadásában ugyanakkor azt is mondja, hogy egy beavatott már 1909-től (!) átélhette Krisztus megjelenését az éteri világban (GA 175, 1917. február 6-i előadás). – Steiner napra pontosan hét évvel az általunk vizsgált kasseli előadása után utalt erre, amelyikben Petőfiről is beszélt, 1910. február 6-án.

[8] Rudolf Steiner: Krisztus megjelenése az éteri világban (GA 118). Genius, 2012. 208. o.

A KÉT ÁRAMLAT: KÜLSŐ ÉS BELSŐ FEJLŐDÉS

[9] I. m., 201–204. o. – Rudolf Steiner még részletesebben beszél az egyén külső és belső fejlődésének különbségéről ugyanennek a kötetnek – az „éteri Krisztus” sorozatnak – a pforzheimi előadásában („Belső fejlődés és külső fejlődési lehetőségek”), 1910. január 30-án (időben tehát ez van a legközelebb a február eleji, kasseli előadáshoz). Steiner itt a következőket mondja: „Már az egyes ember esetében is tisztában kell lennünk azzal, hogy úgyszólván két fejlődési áramlat fut egymásba.” A testi burkok (fizikai test, étertest, asztráltest stb.) nagyjából hétévenként történő „megszületésével” vagy kifejlődésével azonban „az ember fejlődésének csupán az egyik áramlatát neveztük meg, mégpedig a külső áramlatát. Emellett létezik egy belső áramlat is, amely a külső áramlattal ellentétben, bizonyos mértékben önállóan zajlik. Igazából ehhez az áramlathoz tartoznak karmánk mélyebb folyamatai, okai és okozatai, vagyis mindaz, ami az egyik inkarnációnkból továbbmegy a másikba. (…) Ami tehát az ember külső burkainak fejlődésére vonatkozik, az többé-kevésbé mindenkire érvényes, mégsem közömbös azonban, hogy ezek az emberek miket éltek át korábbi megtestesüléseik során. Eszerint alakulnak ki ugyanis az illető képességei és sorsa, eszerint alakul az ember tulajdonképpeni belső magva, és ez mindenkinél individuális. Az ember lényének sajátos árnyalatát fejlődésének éppen ez a belső áramlata adja meg. Ezért lehetséges, hogy a különböző emberek fejlődésének titkai eltérnek egymástól, holott a hétéves periódusokra történő általános tagolódás mindenkire érvényes.” (I. m., 57–58. o. – Kiemelések: K. B.)

[10] I. m., 201–202. o.

ASMUS CARSTENS

[11] Asmus Jakob Carstens (1754–1798), német klasszicista festő. Lübeckben, Berlinben és Rómában alkotta bibliai és mitológiai témákat feldolgozó, nagyméretű, akadémikus-klasszicista kompozícióit. E nálunk kevéssé ismert északnémet festőről – akit a dánok, egyik büszkeségük, Thorvaldsen példaképeként szinte saját nemzeti hősüknek tekintenek – közvetlenül a Petőfiről szóló rövid bekezdés után Steiner a következőket mondja: „Egy másik példa: Asmus Carstens német festő. Ő leküzdhetetlen vágyat érzett a festés iránt. Ha megnézik a munkáit, azt fogják mondani: ez az ember nem is tud festeni. – Az ő individualitása azonban a képeiben rejlik. Egy híres festőnél akart tanulni, de egyszer, amikor az sétakocsikázni indult, neki kellett volna a kocsi bakján ülnie. Ezt ő nem akarta, ezért továbbállt. Egy borkereskedő inasa lett, és neki kellett kimosnia a hordókat. Ezután Koppenhágába ment, ahol nem vették fel az akadémiára, mondván, hogy túl öreg. – Így tehát nem tanult meg festeni, nincs is érzéke a színekhez, az azonban, amit alkotott, mégis jelentőssé vált a művészet számára. Ez példa arra az esetre, amikor az előző életekből eredően ott van a különös vágy, a késztetés (a festésre), a külső fejlődés, a külső körülmények azonban nem kedveznek ennek.” (GA 118, Genius, 202–203. o.)

[12] Steiner a pforzheimi és a kasseli előadásban is beszél a külső és belső áramlat diszharmonikus fejlődéséből adódó lelki zavarokról (GA 118).

AZ ÉTERISÉG

[13] Az éteriség mibenlétéről lásd Ernst Marti: A négy éter. Ita Wegman Alapítvány, 2020. (Korábban a Szabad Gondolat 2013/1. számának mellékleteként is megjelent.) Az éteriségnek Krisztus újraeljövetelével való összefüggéséről lásd Csontváryról szóló könyvem erre vonatkozó fejezetét: „Krisztus »visszatérése«… »az ég felhőiben«” (Csontváry géniusza. Az éteriség festője. Novalis, 2019. 71–74. o.). – „Az éteri »újraeljövetel« valójában azt jelenti, hogy az ember elkezd felnőni Krisztushoz, hogy az emberiség az újonnan kibontakozó képességek által fokozatosan felemelkedik abba a szférába, elkezd belelátni abba a világba – az éteri erők és folyamatok: a fény-, a hő-, a hang- és az életéter, valamint az idő mint »ötödik éteri elem« birodalmába –, ahol korunkban Krisztus megtapasztalható.” (I. m. 73. o.)

PETŐFI ISMERTSÉGE NÉMETORSZÁGBAN

[14] Rudolf Steiner e szavai Petőfi németországi ismertségének kérdését is felvetik. Ha Steiner azt feltételezte volna, hogy német hallgatói számára köztudott, hogy kicsoda Petőfi, akkor nyilván nem tette volna hozzá, hogy „Petőfi egy magyar költő”. Margócsy István Petőfi-könyvében ugyanakkor azt írja, hogy a költő „megdöbbentő hatást gyakorolt a 19. század második felében Németországban, a romantikus irodalom európai központjában: gondoljunk csak arra a rajongásra, mellyel Bettina von Arnim, a romantika kezdeteinek egyik »védangyala« vette körül Petőfi költészetét, vagy arra a máig nemigen elemzett irodalmi hatásra, melynek következtében két olyan »nem-realista« óriás, mint Nietzsche és Brahms foglalkozott Petőfi verseinek megzenésítésével; vagy arra a nemrég feltárt s még alig tudatosított, hihetetlen tömegű fordításra, mely Petőfi verseiből a 19. század második felében Németországban megjelent (a göttingeni egyetem finnugor tanszékén működő fordításkutató csoport, Gulya János professzor vezetésével, az első világháborúig megjelent Petőfi-fordításokat regisztrálván mintegy 22 500, azaz huszonkétezer-ötszáz, nyomtatásban megjelent fordítási egységet [azaz németre fordított Petőfi-verset vagy -versrészletet] talált!)”. Lásd Margócsy István: Petőfi Sándor. Korona, 1999. 7. és 251. o.

[15] Lásd a „Deák – Petőfi – Széchenyi” (Adalékok Budapest spirituális helytörténetéhez) című fejezetet.

PETŐFI ÉS JÓZSEF ATTILA SZÁRMAZÁSA

[16] Steiner Petőfiről szóló leírását („az apja szerb volt, az anyja pedig horvát”) érdemes összevetni egy másik magyar költőgéniusz, József Attila önjellemző soraival: „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az.” – József Attila itt ugyanarra a jellegzetes közép-európai, illetve kárpát-medencei népkeveredésre – s kimondatlanul az itt élő népeket vezető népszellemek sajátos, a vérségi származástól független, finomabb szellemi működésére – utal A Dunánál híres soraiban, amiről Steiner is beszél Petőfi kapcsán: „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely e multnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!” (kiemelés: K. B.) – József Attila költészetéről szellemtudományos szempontból lásd „Por és Istenpor vagyunk” című írásomat az Új Impulzus 2005. Pünkösd–János-napi számában (16. évf. / 2–3. sz.), 31–35. o.

PETROVICSBÓL PETŐFI (A KÖLTŐ SZÁRMAZÁSA KÖRÜLI VITA)

[17] Az úgynevezett „származási vita” egy külön fejezet a könyvtárnyi Petőfi-irodalomban. „Petőfi Sándor származása sok félreértés és félremagyarázás után Dienes András kutatásainak köszönhetően tisztázódott. Érdemes kitérni atyai őseinek névhasználatára is. Petrowicz-nak, Petrovicsnak, de főleg Petrovicz-nak írták a családi nevet. A költő apja és gyermekei szántszándékkal a Petrovits írásmódot használták. A Petrovits jellegzetes délszláv családi elnevezés: „Péternek a fia”. A régi magyar nyelvben a Pétert Pető-nek mondták, így ’Petőfi’ a családnév pontos magyar fordítása [Péter–fi, Pető–fi]. A költő 1843-ban magyarosította erre a nevét.” (Dr. Czeizel Endre: Az orvos-genetikus szemével. Minerva, 1980. 182. o.) – Ezt a névmagyarosítást pontosítva hozzátehetjük, hogy „maga a Petőfi név is önkényes, csinált, mesterséges, írói név, melynek hivatalossá tételére, polgárilag, úgy látszik, nem került sor; a Petőfi név polgári használatának – pl. házasságkötés, gyermek keresztelése, katonai kinevezések, sőt: a szülők eltemettetése! – kérdése, mind történetileg, mind jogilag, teljesen megoldatlan és rejtélyes…” (Margócsy István: Petőfi Sándor. Korona Kiadó, 1999. 262. o.)

Petőfi gyermek- és ifjúkorának talán legrészletesebb, tudományos igényű feldolgozásában, Fekete Sándor Petőfi-monográfiájában külön fejezetet szentel a „származási vitának”. A szülők származásáról itt ezt olvashatjuk: „mindkettőjük családja kétségtelenül szlovák eredetű” (kiemelések az eredetiben). Az apa, „Petrovics István azonban már magyarnak vallotta magát”, sokat adott magyarságára, „s nem szerette, ha tót eredetét emlegették”. Az apa származását pontosítandó a szerző – a már említett Dienes András kutatásaira hivatkozva – lábjegyzetben teszi hozzá a legfontosabbat: „Az apa neve a különböző okmányokban felváltva szerepel hol Petrovitz, hol Petrovicz, máskor Petrovics, illetve Petrovits alakban. »A név etimológiája egyúttal a család rövid története is – írja Dienes«, az atyai ág történetét egy mondatban összefoglalva: »Egy délszláv eredetű család nyugati szláv–szlovák környezetbe kerül, elszlovákosodik, majd magyar környezetbe kerülve elmagyarosodik.«” (Lásd Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza I. A költő gyermek- és ifjúkora. Akadémiai Kiadó, 1973. 11–12. o.)

Rudolf Steiner rövid Petőfi-utalásának jelentőségén és lényegi mondanivalóján érdemben semmit sem változtat, hogy Steiner valamilyen okból nem szlovák, hanem horvát származásúnak nevezte a költő anyját (Kroatin) – vagyis egy másik, de szintén szláv nép tagjának. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy Petőfi származását régebben sok rejtély övezte, annak pontos részletei sokáig feltáratlanok voltak, így elképzelhető, hogy a 19. század második felében a magyar közoktatásban – amelyben gyermekként Steiner is részesült a lajtaszentmiklósi iskolában – téves dolgokat vagy féligazságokat tanítottak a Nemzeti dal szerzőjének származásáról, vagy szüleinek nemzeti hovatartozásáról. Arany János tanúsága szerint Petőfi szlovák származású anyja „»nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, de folyvást beszélte«. (…) Petőfi anyanyelve tehát nem az anyja nyelve volt, hanem az apjáé.” (Fekete S.: I. m., 12–13. o.)

„Összefoglalva: mivel az apa magyarnak vallotta magát és fiait is magyarnak nevelte, s mivel az anya is folyvást (azaz: folyamatosan [vagy inkább: folyékonyan]) beszélt magyarul, megállapíthatjuk: Petőfi teljes joggal írta magáról, hogy »magyarnak« született. (Lásd Élet vagy halál! című versét.) Ezt a vallomást csak a vérmítoszok megszállotjai vonhatják kétségbe…” (I. m., 13. o.)

EGY SZÓ ALKÍMIÁJA: PETŐFI, A MAGYARSÁG „KVINTESSZENCIÁJA”

[18] Külön figyelmet érdemel a Petőfire utaló rövid bekezdés végén a latin eredetű esszencia kifejezés: hogy a költő „a magyarság lényegét”, annak „esszenciáját” testesíti meg (ungarisch in Essenz). – A Steiner által használt német kifejezés (Essenz) szintén a latinból ered (essentia: valaminek a ’lényege’), és egyrészt a ’lényeg’ (Wesen) szó szinonimája (esszencia), másrészt sűrített kivonatot, sűrítményt, koncentrátumot is jelent (eszencia). A szónak ez utóbbi értelme jelentésátvitellel keletkezett az alkimisták nyelvéből és szóhasználatából, feltehetően a kvintesszencia szó lerövidítésével. A középkori alkímiának ez a kulcsfogalma a bölcsek kövére, az ötödik elemre utal (kvint-esszencia), amely a Rudolf Steiner által is leírt rózsakeresztes beavatási útnak is az egyik konkrét beavatási fokozata (erről lásd pl. Rudolf Steiner: A rózsakeresztesek teozófiája. Új Mani-fest, 2000. 147–148. o.). A kvintesszencia jelentheti még az étert, az éteriséget is: „Néha az arisztotelészi elemek ötödike, az éter értendő alatta.” (Szathmáry László: Magyar alkémisták. A „Quinta essentia” kifejezés magyarázata.) – Az esszencia kifejezés alkimista és rózsakeresztes vonatkozásait és az éteriséggel való összefüggését is figyelembe véve, Rudolf Steiner szavait a Petőfi-utalás végén akár úgy is fordíthatjuk: Petőfi versei a magyarság lényegét, annak esszenciáját tükrözik – költészete úgyszólván a magyarság „kvintesszenciája” (ungarisch in Essenz).

Ugyanakkor az is külön figyelmet érdemel, hogy Rudolf Steiner itt is egy latin kifejezést használ az idézett bekezdés végén (esszencia). Ennek jelentőségét a magyar nyelvgéniuszról szóló fejtegetések fényében érthetjük majd meg (GA 279): Steiner az általa ott megnevezett isteni-szellemi lénynek sem az ismertebb, görög nevét használja (Artemisz), hanem a latint, illetve rómait: Diana. Vagyis Steiner a magyar népszellem éteri működéséről szóló utalásában és a magyar nyelvszellemmel kapcsolatos fejtegetéseiben is egy latin terminust alkalmaz – nyilván nem véletlenül. Egy, a magyarság szellemi vezetése szempontjából megkerülhetetlen kérdéssel állunk itt szemben. Esszencia és Diana.

HÍGMAGYAR? MÉLYMAGYAR?

[19] Ezért is teljes tévút tehát szellemi értelemben is – és a valódi, spirituális népismeret hiányáról tanúskodik – a magyar nép tagjainak (és nagyjainak) vérségi származás szerinti kategorizálása „hígmagyarokra” és „mélymagyarokra”, amiről Németh László beszél a Kisebbségben című, elhíresült írásában (1942). E kategóriák szerint Petőfi a „hígmagyar” egyik mintapéldája – Rudolf Steiner azonban éppen őt nevezi a magyar népszellem választottjának, a Magyarság egyik reprezentánsának, azt példázva, hogy „a népszellem nem a vérségi kapcsolatokon keresztül, hanem az ország éterauráján át hat” (Göllner Mária). Ennek egy másik példája az építész Kós Károly lehet (eredeti nevén Karl Kosch), aki egy erdélyi szász apa és egy osztrák anya gyermekeként jött a világra, s vált a magyar kultúra és szellemi élet kiemelkedő alakjává.

[20] Göllner Mária így adja vissza Rudolf Steiner Petőfire vonatkozó szavait. Magyarul lásd Michaeliták. A magyar népszellem és az antropozófia kapcsolata. Arkánum, 2000. 56. o.

GÖLLNER MÁRIA MUNKÁSSÁGÁNAK JELENTŐSÉGE: A HAZAI ANTROPOZÓFIA ÚTTÖRŐJE

[21] Nagy Emilné Göllner Mária munkásságának jelentősége – a kis-svábhegyi Waldorf-iskola megalapításán túl – abban áll, hogy ismét Rudolf Steinerrel kötötte össze a magyar szellemtudományos életet. Az előző fejezet végén, a pesti Lloyd-palota kapcsán emlegetett, 1909-es budapesti teozófus kongresszuson történt szakításkor ugyanis a magyar teozófiai élet vezetői a Steiner által hírül adott korszakos eseménnyel – Krisztus éteri újraeljövetelével – szemben a brit teozófus vezetők hivatalos irányvonalát követték, és 1909 után is Krisztus fizikai újramegjelenését propagálták. Ezért volt szükség egy új kezdetre Magyarországon. Ezt ismerte fel az 1920-as évek közepén a fiatal Göllner Mária, ezért utazott 1924-ben kétszer is Dornachba, hogy találkozzék Rudolf Steinerrel, s ezért alapította meg 1926-ban –  a legelső, stuttgarti Waldorf-iskola mintájára – az első hazai Waldorf-iskolát. Erről részletesen lásd Göllner Mária és fia, Vámosi Nagy István összegyűjtött emlékiratait a Michaeliták című kötetben (Arkánum, 2000). A Magyar Antropozófia szellemi fogantatásáról és születéséről, illetve a kis-svábhegyi Waldorf-iskola megalapításáról lásd még „A ’keleti Svájc’ michaelitái” című írásomat a nyomtatott Novalis 2007. Michael-napi számában, 44–50. o.

Az „iskolateremtő” magyar antropozófusnak a leánykori neve volt Göllner Mária, magyar könyveit is ezen a néven vagy Nagy Emilné dr. Göllner Máriaként publikálta, németül megjelent művein és a német nyelvű antropozófiai irodalomban mégsem eredeti, németes családnevén, hanem férje magyar neve után Maria von Nagy-ként szerepel. – Ez is a Magyar géniusz megnyilvánulása.

[22] Maria von Nagy: Memoiren I.: Rudolf Steiner über seine Letzte Ansprache, über Ungarn und über die Schweiz (Rudolf Steiner utolsó nyilvános felszólalásáról, Magyarországról és Svájcról). Genius Verlag, 1974.

GÖLLNER MÁRIA MŰVEINEK MAGYAR KIADÁSA (A MICHAELITÁK KÖTET SZELLEMISÉGE)

[23] A Göllner Mária emlékiratait magyar nyelven tartalmazó kötetben (Michaeliták. A magyar népszellem és az antropozófia. Arkánum, 2000) – sok egyéb, önkényes változtatás mellett – e fejezet címéből kimaradt Rudolf Steiner neve és az „1889-ig” kitétel (a cím eredetileg így szól: „Rudolf Steiner: kultúrtörténeti tények Magyarországról, 1889-ig”). Göllner Mária így már a fejezet címével is azt hangsúlyozta, hogy itt Rudolf Steinertől hallott, általa említett kulturális és történelmi kijelentéseket és összefüggéseket gyűjtött csokorba Magyarországról. Az 1889-es év jelentőségéről és magyar vonatkozásairól pedig jelen írás előző fejezetében már beszéltünk: ekkor tette Rudolf Steiner első nagyobb magyarországi utazását, ekkor járt először Budapesten, s az év végén Erdély szász szívébe, Nagyszebenbe is eljutott. Az 1889-es budapesti és nagyszebeni látogatásnak kulcsfontosságú fejtegetéseket köszönhetünk a magyarság valódi szellemiségéről, és ez az utazás magának Rudolf Steinernek a beavatási útján is jelentős szerepet játszott. Az 1889-es esztendő tehát spirituális értelemben is fordulópont volt a magyar szellemtörténetben. Nem véletlenül írta bele Göllner Mária a fejezet eredeti címébe.

[24] Lásd Maria von Nagy: Memoiren I. 38. o. – A magyar kiadás (Arkánum, 2000), a Michaeliták címmel megjelent kötet Petőfi-fejezetének nagy része nem Göllner Máriától, hanem fiától, Vámosi Nagy Istvántól származik (és ez sajnos nincs feltüntetve a könyvben): csak az 55. oldal alján és az 56. oldal legtetején olvasható szöveg szerzője Göllner Mária, a vonal alatti rész, az 56–57–58. oldalon olvasható szöveg Vámosi Nagy István emlékirataiból való.

A Michaeliták címmel megjelent kötetnek – minden érdeme és hiánypótló jellege ellenére, az önkényes változtatások, átírások, kihagyások vagy épp betoldások mellett – éppen ez a legfőbb hibája: nem egyértelmű, hogy az egyes szövegrészeket ki írta a könyvben, így gyakran nem lehet tudni, hogy éppen „ki beszél”. Pedig a modern szellemtudomány egyik legfőbb kritériuma éppen a követhetőség és átláthatóság, a szerző kilétének mindenkori feltüntetése, a forrás pontos megnevezése: hogy ki és milyen forrásból beszél. S itt sajnos sérül a modern szellemtudománynak ez az alapelve (már az is árulkodó, hogy a könyvön egyáltalán nincs szerző feltüntetve). A forrás és a szerző pontos megnevezésének elhagyásával ugyanis egy másfajta szellemiség nyomul előtérbe, s igyekszik „bekebelezni” Göllner Mária eredetileg jól felépített és szépen tagolt szellemtudományos fejtegetéseit. A magyarországi antropozófiai mozgalom megalapítójának memoárjai megérdemelnék, hogy a szerző által elképzelt, eredeti formájukban (fejezetbeosztás, tagolás, címek) is olvashatók legyenek magyarul.

[25] Maria von Nagy: Memoiren I. 38. o. – Magyar kiadás: Michaeliták. Arkánum, 2000. 55–56. o. – Az idézetet a német eredeti alapján újrafordítottam. Kiemelések tőlem. (K. B.)

[26] A „szimbolikusan és népies nyelven” szavak („symbolisch und volkstümlich”) sajnos hiányoznak a magyar kiadásból (lásd Michaeliták. 55. o.), és az eredeti szövegben nem a magasabb világokkal való „találkozásról”, hanem a vele való egyesülésről van szó („Vereinigung mit den höheren Welten”). Így épp a beavatási út három lépcsőfoka sikkad el a magyar szövegből (az imagináció, inspiráció, intuíció), holott Göllner Mária leírásából ez világosan kiolvasható.

[27] Erről lásd a 6. jegyzetet (Kassel helye a rózsakeresztesség történetében).

[28] Rudolf Steiner erre a híres neuchâteli előadásokban („A rózsakeresztes kereszténység”), az első előadás végén utal (GA 130, 1911. szept. 27.). Magyarul lásd J. V. Andreae – Rudolf Steiner: Christian Rosenkreutz kémiai menyegzője. Jáspis, 1994. 158. o.

[29] Lásd Michaeliták. Arkánum, 2000. 126. o.

STEINER BEAVATÁSI FOKA

[30] A modern szellemtudomány megalapozását jelentő életművével, melyet az 1923/24-es Karácsonyi Gyűléssel koronázott meg, Rudolf Steiner maga is olyan beavatási fokot ért el, hogy halála után – későbbi fizikai megtestesüléseitől függetlenül –, kizárólag szellemi úton is kapcsolatba lehet lépni vele (bizonyos feltételekkel). Ezt a beavatási fokozatot fejezi ki az az imagináció is, melyet Steiner Ita Wegmannak adott: egy oltár áll a szellemi világban, és ketten állnak előtte: (szemből nézve) jobbra Christian Rosenkreutz kék stólában, balra Rudolf Steiner vörös stólában. Lásd Viktor Stracke: Das Geistgebäude der Rosenkreuzer (A rózsakeresztesek szellemi építménye). Verlag am Goetheanum, 1993, 20062. 236. o.

A HALÁL KÉPE A MAGYAR KÖLTÉSZETBEN

[31] „Minden nagy kultúrtörténeti korszak a lélek halhatatlanságának erőteljes és korszerű felismerésére épült…” – írja Göllner Mária a „Magyar halál – A halál képe a magyar költészetben” című írásában (lásd Michaeliták. Arkánum, 2000. 261. o.) Ugyanitt arról is ír, hogy „a magyar nemzeti géniusz ősidőktől fogva megtanította minden hozzátartozóját arra, hogy nemesen és méltóságteljesen tudjon meghalni, s valóban a magyar nép egyik alapsajátossága, egyik alkati tulajdonsága volt mindig, hogy bátran és szépen tudott szembenézni a halállal.” Más népek így joggal beszélnek a magyarok „halálmegvető” bátorságáról. (I. m. 263. o. – kiemelés tőlem: K. B.)

PETŐFI OROSZORSZÁGBAN?

[32] A Petőfi lehetséges életben maradásáról, orosz hadifogságba eséséről és Szibériába (Barguzinba) hurcolásáról szóló legendák és régészeti leletek értékelése meghaladná ennek a vizsgálódásnak a kereteit. Az a Petőfi, akit ma ismerünk – aki megénekelte a Magyarok Istenét, s akiről Rudolf Steiner is beszélt az „éteri Krisztus” sorozatban –, mindenképpen távozott a „magyar világból”, s életútja, mint reprezentatív magyar költőé, véget ért 1849-ben. Ez a kérdéskör és Petőfi egész pályafutása amúgy sem a költő földi maradványainak holléte miatt érdekes, hanem a karmikus tendenciák, valamint a kultúrkorszakok szempontjából: a jelenlegi (germán) és az eljövendő (szláv) kultúrkorszak – és a magyarság kettő közötti helyzetének – viszonylatában: gondoljunk csak a költő szláv származására, öntudatos magyarságára, az osztrákok mint „német kutyák” ellen folytatott – s végül orosz katonai segítséggel levert – forradalomban és szabadságharcban játszott vezető szerepére, és így tovább…

A HÁGAI BESZÉLGETÉS

[33] Nevezetes hágai beszélgetésük során, 1922-ben Walter Johannes Stein kérdésére, hogy „mi marad fenn az Ön munkásságából évezredek elteltével”, Rudolf Steiner azt felelte: „semmi más, csak A szabadság filozófiája. De abban minden benne van. Ha valaki megvalósítja az ott leírt, (szellemi felismerésből fakadó) szabadon véghezvitt tettet, akkor az antropozófia teljes tartalmát megtalálja.” Lásd W. J. Stein – Rudolf Steiner: Dokumentation eines wegweisenden Zusammenwirkens (Egy iránymutató együttműködés dokumentumai). Verlag am Goetheanum, 1985. 299. o.

[34] GA 130, 1911. szept. 27-i előadás. Magyarul lásd J. V. Andreae – Rudolf Steiner: Christian Rosenkreutz kémiai menyegzője. Jáspis, 1994. 158–159. o.

A REINKARNÁCIÓ ESZMÉJÉNEK MÁSIK INSPIRÁCIÓS FORRÁSA: A NÉMET NÉPSZELLEM

[35] Lásd Szergej O. Prokofjev: „A közép-európai népszellem nyomában…” In: Korcsog Balázs: Ki a közép-európai népszellem? Az európai arkangyalok működése. Novalis, 2019. 118. o. – A reinkarnáció eszméjének másik inspirációs forrása Goethe korában maga a német népszellem volt (Közép-Európa vezető arkangyala), aki – az ember individualitásához hasonlóan – „szintén szellemi »inkarnációk« sorozatán megy keresztül”, bizonyos időszakonként éteri módon megtestesülve a népében, s „e folyamatok hasonlóságából, az inkarnációs törekvések rokonságából fakadnak ezek az inspirációk a reinkarnáció eszméjéhez…” (I. m. 116. o.)

[36] Rudolf Steiner: Krisztus megjelenése az éteri világban (GA 118). Genius, 2012. 204. o.

[37] I. m. 203. o.

[38] A reinkarnáció (az ismétlődő földi életek) tanával kapcsolatban Petőfi Mért nem születtem ezer év előtt? című verse is figyelmet érdemel, ahol a költő Árpád és Lehel vezér korának vad ütközeteibe vágyik, s fájlalja, hogy miért nem ezer évvel ezelőtt született. – Érdekes, hogy ez az ezer esztendő éppen egybevág a Rudolf Steiner által többször elmondottakkal, miszerint egy individualitás rendszerint úgy ezer évenként inkarnálódik a Földön (pontosabban kétezer évenként kétszer, erről lásd pl. A szellemtudomány körvonalai. Genius, é. n. 315. o.) – persze számos kivétel lehet ez alól.

[39] Az Erwählte kifejezés spirituális értelemben „elhivatottat” is jelent, akit megszólít egy szellemi elhívatás.

[40] Vámosi Nagy István így adja vissza Göllner Mária Rudolf Steinertől hallott szavait. Lásd Michaeliták. Arkánum, 2000. 56. o.

PETŐFI MINT PRÓFÉTA (A KÖLTŐI KIVÁLASZTOTTSÁG VERSEI)

[41] Ilyen szempontból A XIX. század költői az egyik kulcsverse Petőfinek. Ennek második versszaka így szól:

 

„Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.

Újabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.”

 

Egy másik példa A magyar politikusokhoz címe verse lehet, álljon itt egy részlet az ötödik strófából:

 

„Tanuljátok meg, hogy a költő

Az istenség szent levele,

Melyet leküld magas kegyében

Hozzátok, gyarló emberek,

Amelybe örök igazságit

Saját kezével írta meg.”

 

Petőfi kiválasztottságtudatával kapcsolatban egy nem szellemtudományos, irodalomtörténeti munkában, amely költői szerepként értelmezi Petőfi prófétaságát, a következőket olvashatjuk: a költő zseniális szellemének és erkölcsi elkötelezettségének köszönhetően „képes látni és láttatni a világ és a történelem titkos összefüggéseit, s ez felhatalmazza (s egyben kötelezi is) arra, hogy közösségének, népének, nemzetének vezetője legyen. A zseniális költő (a „magasabb rendű titkok beavatott látója”) isteni kiválasztás és kiválasztottság révén, mintegy apostolként részesül a természet és a mindennapok feletti igazságok tudásából és képviseletéből, s ily módon képes a népet prófétaként vezetni…” (Lásd Margócsy István: Petőfi Sándor. Korona, 1999. 115–116. o.)

A költői kiválasztottságnak a tudata, a népét vezető elhivatott költő-próféta hangja később József Attilánál is megszólal: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” (Születésnapomra)

[42] A Petőfi-kultuszról (nem szellemtudományos szempontból) lásd Margócsy István: Petőfi Sándor. Korona, 1999.

[43] Toldy Ferenc irodalomtörténetében így ír Petőfi és a nép viszonyáról, a költőnek „a magyarság egészére tett hatását felnagyítván egészen az istenítés határaiig”: „Petőfi a nép közvetlen kifolyása, annak egyszersmind legtalálóbb képviselője, sőt az maga volt.” (Idézi: Margócsy I.: I. m. 27. o., kiemelés: M. I.) – Bizonyos értelemben tehát Petőfi maga volt a nép – ami szellemtudományos nézőpontból azt jelenti, hogy a magyar népszellem reprezentánsa vagy megtestesítője.

STEINER MÁSIK UTALÁSA PETŐFIRE

[44] Rudolf Steiner életművének egy másik pontján is megemlíti Petőfit, mégpedig egy korai írásában („Irodalom és szellemi élet a 19. században”), amely az összkiadás Életrajzok és életrajzi vázlatok 1894–1905 című kötetében szerepel (GA 33). Steiner itt a korabeli angol és dán irodalom nagyjai, Poe és Andersen említése után, a cseh Jan Kollár, a lengyel Adam Mickiewicz és az orosz Puskin és Lermontov kortársaként utal Petőfire: „Európa keleti felének egyik legkiválóbb költője a magyar Petőfi Sándor, akinek alkotásai, tele izzó hazaszeretettel, s a leghevesebb emberi szenvedélyekből fakadóan, hazájában a nép legalsó rétegeihez is eljutottak.” (GA 33, 78–79. o.) – Steiner tehát az izzó hazaszeretet és a leghevesebb emberi szenvedélyek hangsúlyozásával itt is az érzelmi élet és a szívszféra dominanciáját emeli ki Petőfi munkásságából, amire az előző fejezt végén, a Deák- és a Petőfi-szobor kapcsán is utaltunk.

[45] Maria von Nagy: Memoiren I. 38. o. – Magyar kiadás: Michaeliták. Arkánum, 2000. 56. o.

[46] Vámosi Nagy Istvánnak ezek a feljegyzései szerepelnek a Michaeliták kötet 56–58. oldalán (Arkánum, 2000).

[47] Michaeliták. Arkánum, 2000. 56. o. – Kiemelések tőlem. (K. B.)

PETŐFI KÉT FŐ INSPIRÁCIÓS FORRÁSA

[48] I. m. 58. o. – Vagyis Göllner Mária és az ő nyomdokain haladva Vámosi Nagy István is lényegében két fő inspirációs forrást nevez meg Petőfi költészetének szellemi hátterében: a valódi rózsakeresztesség impulzusait és a magyar népszellem erőteljes hatását. Előbbiek inspirálják az egyetemes emberi értékeket Petőfi lírájában (világszabadság, reinkarnáció eszméje stb.), utóbbi pedig a speciálisan magyar vonatkozású témákat és kérdéseket (magyar táj, hazaszeretet, Nemzeti dal, A magyarok istene és így tovább).

MADÁCH ÉS A „MAGYAR SZELLEM”

[49] Lásd Mitteilungen (Scholl) No. X, 1910. jan.; rövidítve megjelent a Das Goetheanum hetilap tagoknak szóló mellékletében: Nachrichtenblatt, 1944/Nr. 19–22. – Rudolf Steiner beszámolója mellett Alexander Strakosch emlékirataiban olvashatjuk a legrészletesebb leírást az 1909-es budapesti teozófus kongresszusról (lásd Alexander Strakosch: Lebenswege mit Rudolf Steiner. Erinnerungen (Életutak Rudolf Steinerrel. Visszemlékezések). Verlag am Goetheanum, 1994. 44–68. o.). Strakosch itt hosszasan ír Madách Tragédiájának budapesti előadásáról is (lásd i. m. 52–61. o.).

[50] Lásd Maria von Nagy: Memoiren I. 41–43. o., magyarul lásd Michaeliták. Arkánum, 2000. 61–63. o. – a fordítást a német eredeti alapján módosítottam (K. B.): ezek nem Rudolf Steiner, hanem Göllner Mária szavai Madách drámájáról.

[51] Lásd Maria von Nagy: Memoiren I. 43. o.; a magyar kiadásban ezt a mondatot is átírták: „A magyarok szellemi történelmének korszakos eseménye volt ez…”, lásd Michaeliták. Arkánum, 2000. 64. o. – Az 1861-es év jelentőségéről Madách pályáján lásd Andor Csaba: A siker éve: 1861 – Madách élete. Fekete Sas Kiadó, 2000.

[52] Lásd Mitteilungen (Scholl) No. X, 1910. jan., 8. o. – a fordítás és a kiemelések a további idézetekben is tőlem. (K. B.)

[53] Lásd Maria von Nagy: Memoiren I. 25–26. o., magyar kiadás: Michaeliták. Arkánum, 2000. 34–35. o., Vámosi Nagy István kiegészítése: I. m. 64. o.

[54] Mitteilungen (Scholl) No. X, 14. o.; Das Goetheanum–Nachrichtenblatt, 1944/Nr. 21. 83. o.

[55] Mitteilungen (Scholl) No. X, 15. o.; Das Goetheanum–Nachrichtenblatt, 1944/Nr. 22. 85. o.

[56] Mitteilungen (Scholl) No. X, 16. o.; Das Goetheanum–Nachrichtenblatt, 1944/Nr. 22. 86. o.

[57] Jó áttekintést ad erről Szegedy-Maszák Mihály A nemzetjellem fogalmáról című tanulmánya. In: Hungaro–Polonica. Tanulmányok a magyar–lengyel történelmi és irodalmi kapcsolatok köréből. MTA Irodalomtudományi Intézete, 1986. 145–155. o.

MENU