Bizonyítvány-értékelés

Bizonyítvány-értékelés

Ez az öt szemelvény a vizsgákról, bizonyítványokról, az érdemjegyekről szól.  A 2. szemelvény kimondottan a jelenlegi helyzetre adott „kompromisszumos” megoldás lehetőségét tartalmazza.

  1. Rudolf Steiner: A nevelés művészete. Szemináriumi beszélgetések és tantervi előadások (Genius – Magyar Waldorf Szövetség, Budapest, é. n., GA 295; 22. o.)

A tankönyvekről kérdeznek.

Rudolf Steiner: Meg kell néznünk az általánosan használtakat. Minél inkább boldogulunk könyvek nélkül, annál jobb. Ha nem kell a gyerekeknek hivatalos vizsgákat tenniük, akkor nincs szükség könyvekre. Ausztriában el kellene juttatni a gyerekeket a hivatalos vizsgához. Meg kell állapítanunk, ahogy megkívánják, hogy a tanítási célok elérését igazoljuk. Az lenne az ideális, ha egyáltalán nem volna vizsga. A záróvizsga a hivatallal kötött kompromisszum. Vizsga nélkül kell tudnunk, hogy állnak a gyerekek. A vizsgadrukk a nemi érés előtt nagyon veszélyes az ember egész fiziológiai rendszerére. Úgy hat, hogy túlhajtja az ember fiziológiai-pszichológiai berendezkedését. A legjobb volna minden vizsgarendszert megszüntetni. A gyerekek sokkal talpraesettebbek, gyorsabb felfogásúak lennének.

7. jegyzet: „A záróvizsga kompromisszum a hivatallal.”: Sohasem került sor év végi vizsgára. Rudolf Steiner kidolgozott és a hivataloknak benyújtott egy javaslatot (ez az ú. n. „Memorandum ”), mely szerint a Waldorf-iskola növendékeinek a harmadik, a hatodik illetve a nyolcadik iskolaév végére szintén el kellett érniük a nyilvános iskolák tanítási céljait. A hivatalok elfogadták ezt a javaslatot. – A „Memorandum” nyomtatásban megjelent a „Menschenschule” („Az ember iskolája”) című folyóiratban, 39. évf. 9. szám, 242. oldal; valamint a „Konferenzen Rudolf Steiners mit den Lehrern der freien Waldorfschule Stuttgart 1919–1924” („Rudolf Steiner és a stuttgarti Szabad Waldorf-iskola tanárainak konferenciái 1919–1924”) című könyvben, GA bibliográfiai sorszám: 300 a–c, 1. kötet, 28. oldal.

 

  1. Rudolf Steiner: A nevelés művészete. Szemináriumi beszélgetések és tantervi előadások (Genius – Magyar Waldorf Szövetség, Budapest, é. n., GA 295; 190–191. o.)

R. megkérdezi, hogy kell-e bizonyítványokat kiállítani.

Rudolf Steiner: Amíg a gyermek ugyanabba az iskolába jár, miért is kellene bizonyítványokat kiállítanunk? Akkor állítsunk ki bizonyítványt, ha elmennek a gyerekek. Hiszen nincs mélyenszántó pedagógiai jelentősége annak, hogy újfajta osztályozást találjunk ki. Az egyes dolgozatokat teljesen szabadon kellene osztályozni, adott sémák nélkül.

A szülők informálása bizonyos körülmények között ugye szintén olyasmi, mint az osztályozás, de ezt nem kerülhetjük el teljesen. Ahogyan például az is szükségesnek bizonyulhat – amit persze természetesen másféle jelleggel kezelnénk, mint ahogy azt általában kezelni szokták –, hogy egy diáknak hosszabban kell egy adott osztályfokon maradnia. Akkor ezt természetesen szintén el kell intéznünk. Ezt tevőlegesen el tudjuk kerülni ugyebár a módszereinken keresztül. Hiszen ha azt a gyakorlati alapelvet követjük, miszerint lehetőleg úgy javítjuk ki a diákot, hogy kapjon valamit a javítástól – vagyis ha számolást végeztetünk vele, kevésbé fektetünk hangsúlyt arra, hogy valamire nem képes a számolásban, hanem inkább arra, hogy eljuttassuk oda, hogy később majd tudja azt a dolgot. Ha tehát ezt az eddigiekkel teljesen ellentétes elvet követjük, akkor a nem tudás nem játszik majd olyan fontos szerepet, mint mostanság. Tehát az értékelési kényszert, amelyre azáltal neveli rá magát a tanár, hogy mindennap osztályzatokat jegyez be a noteszébe, az egész oktatásban abba a próbálkozásba fordítanánk át, hogy minden pillanatban újra és megint csak segítsünk a diáknak, és egyáltalán ne ítélkezzünk ehelyett. A tanár önmagának ugyanolyan rossz osztályzatot kellene, hogy adjon, mint amilyet a diáknak adott, ha a diák nem tud valamit, mert akkor csupán nem sikerült még neki, hogy megtanítsa az adott dolgot.

A szülőknek szánt információként illetve a külvilág követelésének eleget téve, ahogy mondtam, szerepeltethetünk bizonyítványokat. Ekkor ugyebár tartanunk kell magunkat ahhoz, ami a szokás. Az iskolában azonban mindenképpen azt a légkört kell érvényre juttatnunk, hogy ennek ugye számunkra – erről nem kell hát különösebben értekeznünk – nincs elsődleges jelentősége. Ezt a légkört kell morális atmoszféraként elterjesztenünk.

  1. A nevelés művészetének szellemi-lelki alaperői (Genius, Budapest, 2013, GA 305; 159–163. o.)

Az iskolaév végén számot kell vetnünk azzal, hogy mit értünk el a gyerekekkel az év folyamán. Ma ezt így nevezik: bizonyítványt kell kiállítani arról, hogy a gyermek elérte-e, és hogyan érte el a kitűzött tanítási célt. Néhány országban azt, amit a gyermek egy év alatt vagy néha a köztes időszakban elért, a szülőknek vagy a gyermekért felelős személyeknek úgy hozzák a tudomására, hogy jegyeket állapítanak meg: 1, 2, 3, 4 – ahol a számjegyek azt jelentik, hogy a gyermek bizonyos tantárgyból egy bizonyos képességre tett szert. Néha, ha nem tudják, hogy a hármas vagy a négyes-e a helyes jegy, három és felet írnak, de akad néhány tanár, aki még nagyobb kalkulációs képességről tesz tanúságot, és három és egynegyedet ír. Be kell vallanom, hogy sohasem tudtam elsajátítani ezt a művészetet, hogy emberi képességeket ilyen számokban tudjak kifejezni.

A Waldorf-iskolában másképpen készítjük el a bizonyítványt. Éppen azáltal, hogy a tantestület, a tanári kar egységet alkot, és minden gyermeket minden tanár bizonyos értelemben ismer, lehetővé válik az is, hogy a gyermekről – az összkép alapján – ítéletet alkossunk. Ezért az a bizonyítvány, amit a gyermekről az év végén kiállítunk, olyan, mint egy kis életrajz. Ezek bizonyos észrevételek azokról a tapasztalatokról, amelyeket a gyermekről az év folyamán az osztályban és azon kívül szereztünk.

A gyermek és a szülő vagy a felelős gyám tükörképet kap arról, milyen a gyermek ebben az életkorban. És a Waldorf-iskolában azt a tapasztalatot szereztük, hogy még, ha szigorú feddést írtunk is ebbe a tükörkép-bizonyítványba, a gyerekek elégedetten fogadták. És még valami mást is beleírtunk. A múltat összekötjük a jövővel. Ismerjük a gyermeket, tudjuk, hogy akarati tevékenységében, érzelmi életében vagy gondolati aktivitásában vannak-e hiányosságai, és hogy ez vagy az az érzelem az uralkodó-e nála. Ennek alapján a Waldorf-iskolában minden gyermeki individualitás számára alkotunk egy magvas mondást. Ezt beleírjuk a bizonyítványba. Ennek a következő tanévben vezérfonallá kell válnia. A gyermek ezt úgy veszi fel magába, hogy mindig erre kell gondolnia. Ennek a magvas mondásnak aztán az lesz a sajátossága, hogy kiegyenlítő, ellenőrző jelleggel hat az akaratra, az érzésre vagy a kedélyvilágra.

A bizonyítvány tehát nem csupán intellektuális kifejeződése annak, amit a gyermek teljesített, hanem van egyfajta ereje, hatása, amíg a gyermek újra bizonyítványt nem kap. Éppen ebből lehet azonban felmérni, mennyire bele kell mélyedni a gyermek individualitásába, hogy bizonyos fokig egy ilyen tettekre serkentő bizonyítványt adhassunk neki.

Látható ebből ugyanakkor, hogy nálunk a Waldorf-iskolában nem az a fontos, hogy olyan iskolát alapítsunk, amelynek egészen különleges külső intézkedésekre van szüksége. A pedagógiában és didaktikában minden hangsúlyt arra helyezünk, ami a mai életkörülmények között mindegyik iskolai szervezetben megvalósítható. Nem vagyunk forradalmárok, akik egyszerűen azt mondják: az állami iskolák nem érnek semmit, ki kell helyezni őket vidékre, és így tovább, hanem ezt mondjuk: az életkörülmények adottak, elfogadjuk ezeket a körülményeket, úgy, ahogy vannak, és minden iskolai intézménybe belevisszük mindazt, ami ezek között a viszonyok között a helyes pedagógiai-didaktikai módon az ember épülésére szolgálhat.

Ezáltal olyan helyzetet teremtünk, hogy lehetőleg ne kelljen alkalmaznunk azt, amit szokás szerint „bukásnak” neveznek, vagyis, hogy a gyermeknek még egy évet kelljen eltöltenie abban az osztályban, ahol már egy évet járt, hogy ezáltal okosabbá váljon. Gyakran elmarasztalnak bennünket, hogy a Waldorf-iskolában a magasabb osztályokban vannak olyan gyerekeink, akiket a külső iskolai hatóságok véleménye szerint meg kellene buktatni. Nálunk bizonyos emberi okok miatt rendkívül nehéz ezt a buktatást keresztülvinni, már csak azért is, mert a tanárok annyira ragaszkodnak a gyerekekhez, hogy sírva is fakadnának, ha egy gyereket el kellene hagyniuk. Ténylegesen belső kontaktus alakul ki a gyerek és a tanár között, és ezáltal ezt az ominózus bukást el lehet kerülni. A bukással egyébként sem lehet semmi értelmeset kezdeni. Mert képzeljük el, hogy egy fiút vagy lányt kilencéves korában osztályismétlésre ítélünk, de olyanok az adottságai, hogy csak 11 éves korában jön meg az esze. Ekkor viszont már késő, mert a 11 éves kornak megfelelő osztályba egy év késéssel kerül. Ez sokkal nagyobb kár, mintha a tanár azzal a gyerekkel, aki gyenge egy tárgyból, egy kicsit többet fáradozik, és aztán mégis továbbviszi a következő osztályba.

Csak a leggyengébb gyerekek számára vezettünk be egy kisegítő osztályt. Csak egy kisegítő osztályunk van, amelyben az összes többi osztályból vannak gyengébb tanulók, mert nagyszámú kisegítő osztályhoz nincs pénzünk. Egy kisegítő osztályunk van, de egy kiváló tanárral, dr. Schuberttel. Róla azt kell elmondanom, hogy amikor arról volt szó, hogy egy kisegítő osztályt vezetünk be, alapigazságszerű biztonsággal jelentettük ki, hogy ezt a kisegítő osztályt neki kell vezetnie. Tehetsége van hozzá. Ki tud hozni valamit a patologikus gyerekekből. Minden gyermeket teljesen individuálisan kezel, olyan mértékig, hogy legjobban azt szereti, ha a gyerekek nem külön padokban ülnek, hanem egy kerek asztal körül. A gyenge gyerekekkel, akik a fejükben gyengék vagy másképpen visszamaradottak, úgy tud foglalkozni, hogy bizonyos idő múlva együtt tudnak haladni a saját évfolyamukkal. Ezt természetesen csak lassan lehet elérni. De ezzel a kisegítő osztályba való áthelyezéssel is rendkívül takarékosan bánunk, és ha meg akarom kísérelni, hogy szükségszerűségből valamely gyereket osztályából a kisegítő osztályba helyezzek, általában előbb csatát kell vívnom az osztálytanítóval, mert nem akar megválni a gyerektől. Néha egészen rendkívüli módon össze tud nőni a tanári individualitás a tanulók individualitásával. Ezáltal valóban elérjük azt, hogy a tanítás és a nevelés egészen bensőségessé válik.

  1. Nevelésművészet az ember lényének megismeréséből (Genius – Magyar Waldorf Szövetség, Budapest, é. n., GA 311; 123–124. o.)

Minden téren megpróbáljuk ezt, például a bizonyítványok kiállításánál is. Soha az életben nem tudtam megérteni, hogy mit jelent az, hogy a gyerek képességei kettesnek, hármasnak, vagy 2 ½-nek felelnek meg. Nem tudom, hogy Angliában is így csinálják-e, hogy a bizonyítványokban számokat vagy betűket adnak, amelyeknek arra kellene utalniuk, hogy mit is tud a gyermek. Közép- Európában hármasokat és négyeseket osztogatnak. Mi nem adunk ilyen bizonyítványokat, hanem nálunk minden tanár minden gyereket ismer, és jellemzik őket a bizonyítványban, leírják, hogy mit is produkálnak valóban a képességeikkel, a saját szavaikkal, saját képességeikkel, és a saját előrehaladásukban. És azután minden gyereknek minden évben adunk a bizonyítványába egy élet-jelmondatot (Lebensspruch), amely a következő évben a kísérője lehet. Így néz ki a bizonyítvány: először ott áll a gyermek neve, majd egy élet-jelmondat; és azután a tanár egyszerűen – sztereotip betűk vagy számjegyek nélkül – jellemzi, milyen is a gyermek, hogyan haladt előre az egyes tantárgyakban. A bizonyítvány így mindig egyfajta bemutatás. A gyerekek mindig nagyon örülnek ezeknek a bizonyítványoknak, és a szülők is valódi képet kapnak arról, hogy is viselkedik a gyermekük az iskolában.

Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy mindegyik gyerek esetében igazi kapcsolatot tartsunk a szülői házzal, hogy így az iskolából a gyermeken keresztül kitekintsünk a szülői házra. Csak ez által válik megérthetővé számunkra a gyermek; és ez által tudjuk meg azt is, hogyan is kell bánnunk a gyermek egyes tulajdonságaival. Nem úgy van, hogy ha egy gyermeknél észlelünk valamilyen tulajdonságot, akkor az azonos azzal, mint ha egy másik gyereknél észleljük ugyanezt; hiszen ugyanaz a tulajdonság az egyik gyereknél teljesen mást jelent, mint a másiknál.

Mondjuk például, hogy az egyik gyerek bizonyos izgatottságot mutat; s egy másik gyerek szintén izgatott. Bizony egyáltalán nem az a lényeg, hogy pusztán tudjuk, mindkét gyermek izgatott, és tennünk kell valamit a megnyugtatásukra, hanem az, hogy az egyik gyereknél azt találjuk: azért izgatott, mert izgatott az apja, és őt utánozza; a másik gyerek meg azért izgatott, mert nem jó a szíve, szívbeteg. Ily módon mindenütt rá kell tudnunk találni arra, ami a tulajdonságok megalapozója.

És éppen erre szolgálnak a tanári konferenciák. Arra szolgálnak, hogy valóban tanulmányozzuk az embert, és így az embertanban úgymond egy szakadatlan folyamot áramoltassunk át az iskolán. Az iskolát tanulmányozzuk a tanári konferenciában. A többi, amire szükségünk van, ezáltal már magától adódik. A lényeg, hogy a tanári konferenciák egyetlen folyamatos, folytonos stúdiumot alkotnak.

  1. A gyermek egészséges fejlődése (Genius – Magyar Waldorf Szövetség, Budapest, é. n., GA 303; 165–166. o.)

Az a helyzet, hogy egy ilyen, emberismereten alapuló tanítási-nevelési gyakorlat által szükségesnek bizonyul néhány olyan lépés, amire egyébként nem figyelnek fel. Például: Németországban az a szokás, hogy a gyerekek a tanév végén bizonyítványt kapnak. Nos, bizonyítványt már csak azért is adnunk kell, hogy legyen mit hazavinniük magukkal a nyári szünetre. De arra is szükség volt, hogy egy teljesen sajátos álláspontra helyezkedjünk ezekkel a bizonyítványokkal kapcsolatosan. Be kell vallanom, hogy rendkívül nehezemre esnék elboldogulnom a Waldorf-iskolában, ha követnem kellene a Németországban általános bizonyítvány-divatot. Nem tudnám jól csinálni, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy sohasem voltam képes megtanulni a különbséget a „kielégítő”, „majdnem kielégítő”, „elégséges”, „majdnem elégséges”, „alig elégséges” stb. iskolai teljesítmények között, amit azután még számjegyekké is alakítanak, így aztán Németországban egyes iskolai bizonyítványok úgy néznek ki, hogy egyfelől ott sorakoznak a tantárgyak, azután ilyesmik állnak mellettük: 4½, 3, 3/4 és így tovább. Az ilyen okkult összefüggések iránti megértést soha az életben nem voltam képes kifejleszteni magamban! És így bizony másként kellett kialakítanunk az iskolai bizonyítványokat.

A gyermek mindenesetre kap bizonyítványt, amikor a tanév végén elmegy a nagyszünetre. Ebben azonban egyfajta, a tanár által a gyermek számára teljesen individuálisan megalkotott tükörkép áll, valamilyen biográfiai beszámoló az évről, és mindenütt megmutatkozott, hogy a gyerekek nagy megelégedéssel fogadják ezt. A saját képüket olvassák benne, amit megfelelő jó szándékkal állítanak össze a számukra, de semmiképp sem kiszínezve, szó sincs arról, hogy valamiféle megszépítéssel, kicicomázással élnénk ennek során. Nagy megelégedéssel fogadják ezt. Ezután egy Spruch következik, teljesen individualizáltan minden gyermek számára, amelyet minden gyermek bizonyítványába beleírunk. És ez a Spruch azután a következő év számára egyfajta életvezető-Spruchhá válik. Olyan dolog ez, ami szerintem máris bevált, és a későbbiekben is be fog válni, még ha máskülönben egy az utóbbi években Németországban kedveltté vált kifejezéssel „bizonyítvány-helyettesítő” dokumentumnak nevezik is.

Nos, a gyerekek ennek a Waldorf-iskolai gyakorlatnak a hatására tulajdonképpen szívesen vannak az iskolában, és mindenképpen ennek tüneteként értelmezhető az a tény, hogy milyen szívesen vannak az iskolában, hogy például – szívesen mesélek részletekről, hogy ilyen szimptómákkal jellemezhessek dolgokat – egy édesanya például azt mesélte nekem:

„A fiam az életében egyáltalán nem szokott hozzá, hogy egy kicsit gyöngéden viselkedjék velem; nem tudott gyöngéd lenni. Most bekerült a Waldorf-iskolába, velük járta végig a tanévet, elment a nyári szünetre; majd vége lett a vakációnak, és láss csodát – ahogy elmúlt a vakáció, és megmondtuk a kisfiamnak, aki még igen fiatal, hogy megint mehet az iskolába, akkor történt először, hogy a fiam megpuszilt.” – Bizony tünete ez annak, ami beivódik azoknak a gyerekeknek a kedélyébe, akiket emberismeretből következő emberszeretetben nevelünk, és a bizonyítványadás módjával meg is tartunk ebben.

MENU